Én nem vagyok szivárványlány, a fiúkat szeretem, nem megyek felvonulni sem, és toleranciából is van még mit fejlődnöm, főleg a hülyeség iránt. Mert nálam kiverte a biztosítékot, hogy alkotmányellenenes a melegek házassága. Egy történész ismerősöm szerint azért, mert az állam nem támogathat olyan felállást, ami nem biztosítja a népesség utánpótlását. Értem én, hogy meg van ez támasztva, biztos vannak még érvek. A társadalmunk sincs még felkészülve a melegek házasságára. Az engedélynek amúgy sem felülről kellene jönnie, hanem organikus elhatározásból, viszont a tiltásnak sem felülről kellene jönnie. Amúgy is sok a kérdés. Például mi az, hogy házasság? Mi az, hogy család? Nekem a házasság szövetség, a család pedig egy választott szeretetközösség. Neked van személyes meggyőződésből született, egyéni definíciód?

És tudom, hogy az alkotmánytól függetlenül a buzik szerethetik egymást, együtt is lakhatnak, bejegyezhetik élettársi kapcsolatukat, sőt, ha végrendeletet írnak, örökölhetnek is egymás után. Viszont elgondolkoztunk már azon, hogy hová visz bármilyen megkülönböztetés, hogy miért nem jár mindenkinek a jog, hogy megünnepelhesse azt, hogy szövetségre lép a szerelmével? És tökmindegy, hogy te személy szerint hiszel-e a házasságban, viszont el tudod-e fogadni, hogy valakinek az elköteleződés rituáléja sokat jelent? Hogy a melegházasság legalizálásával nem több buzi lesz, hanem egyszerűen csak fel merik vállalni magukat az emberek? Hogy mi van, ha a Pride hét nem önmagában a nemi identitásra való büszkeségről szól, hiszen senki nem lesz több vagy kevesebb attól, hogy homo vagy hetero, hanem az önmagunk felvállalására irányuló belső munka és az ebben elért eredmény fölött érzett büszkeségről? Ettől még nem kell kimenni, nem kell vonulni, nem kell szeretni a buzikat, vagy a cigányokat vagy bármilyen csoportot, csak azért, mert valamilyenek. Csak jó volna, ha az események és jelenségek tükrében tudnánk önmagunkról gondolkodni.