Az én bélésem nincs jól. Megvolt a 3D road movie élmény, tehát kontrasztanyagot nyeltem, és röggönyön követték az útját. Az már biztos, hogy valami történik a colon ascendensemben, és hogy az ileumom spasztikus. A kontrasztanyag éppen olyan volt színre, szagra, állagra és ízre, mint az útfesték, és három napig bézs színűt szartam tőle. Az orvos Crohn betegségre gyanakszik, amit ha kimondasz, úgy hangzik, mint a krómbetegség, ami vicces, mert elképzeled, ahogy csillogó beleden csusszan a bélsár, de igazából ez stressz alapú, krónikus vastagbélgyulladás. A biztos diagnózishoz kell még egy vizsgálat, ami mi más lenne, mint vastagbéltrükközés.  Szóval turul. Milyen turul? Háturul. Hogy a farvizeimen eveznek, az zavar a legkevésbé, mert úgyis altatást kérek, viszont az, hogy preparáció címszó alatt már előző nap délről nem ehetek, cserébe két adag hashajtót kell bevennem, és meg kell innom öt liter folyadékot, felháborít.  Azt mantrázom két hete, hogy ez a TB-finanszírozott tavaszi detox, és hogy a vizsgálattal amúgy is kész leszek tíz órára.

Ilyen naiv prekoncepciókkal indultam neki a D-Daynek.

Előző délelőtt tízkor megittam az első hashajtókoktélt, és három órán keresztül nagyon izgultam, mert csak vészjósló morgások jöttek, matéria nem. Aztán beindult. Megittam a második adagot négykor, és ezt követően tizenhétszer voltam budin. A gond az volt, hogy még így is azt éreztem, hogy nem távozott minden, holott álló este a seggemen pisiltem. Az öt liter folyadékból három és fél litert sikerült abszolválnom, majd elaludtam. Másnap reggel fél nyolckor már a belgyógyon dekkoltam, és tizenegykor már be is hívtak. Engem elsőnek. Rajtam kívül még öten vártak kolonoszpókiára, bele sem merek gondolni, milyen állapotban lehettek az utolsók. Az asszisztens adott egy libafoszöld térdnadrágot, amelynek a középső varrása kompletten hiányzott, így altájam könnyen hozzáférhetővé vált. Megkért, hogy magzatpózban kuporodjak fel az ágyra, és hogy mutassak egy jó vénát. Mondtam, hogy nekem csak jó vénáim vannak, abból is főleg írói. Mosolygott és megkérdezte, hogy kísérővel érkeztem-e, mondtam, hogy naná, tehát lóbaszó adagot kérek a nyugtatóból, és hogy utána ugye altatnak? Nem, mert ahhoz be kellett volna feküdnöm, de ne aggódjak, az injekció is megteszi a magáét. Kezdett minden hullámozni, mosolyogtam, és akkor… feldugtak egy szondát 130 centiméter mélyre (magasra?). Közben kaptam beöntést, mert valóban nem jött ki minden előző este, aztán telefújtak levegővel és szövetmintát vettek a vékony- és vastagbelemből. Ezt persze csak a leletből olvastam ki, mert igazából arra emlékszem, hogy kiabálok, hogy FÁJ, nem kapok levegőt, és arra gondolok, hogy kurvára semmit nem ér az az injekció. Hárman fogtak le és kértek, hogy vegyek mélyebb levegőt, mert ez így senkinek nem jó. Miután látták, hogy nem bírnak eljutni az értelmező központomig, letettek róla, és azzal próbáltak nyugtatni, hogy mindjárt vége lesz. Ehhez képest (szerintem) egy félórával később szóltak, hogy kész, de addigra már az életemről is letettem. Megpróbáltam felállni, gondolván magamnál vagyok, hiszen szart se ért az injekció, ehhez képest beleléptem a kukába és ráestem az asszisztens srácra. Bocs helyett azt mondtam, hogy vééécééé, mire ő kitámogatott és megpróbált ráültetni a budira. Ekkor azonban előtört belőlem a higiénia iránti vágy, kitéptem magam a kezéből, és nekiálltam papírral kitapétázni az ülőkét, hogy leülhessek. A srác megkérdezte, hogy ugye nem fogok elesni, mondtam, hogy neeem, majd  rázuhantam a srácra, és lefejeltem az ülőkét. Végül leroskadtam a budira és sírtam. Minden fájt. Vagy húsz perc múlva szedtek ki onnan, mert az utánam tükrözött néninek is sürgős volt a dolga. Átöltöztem és álltam kábán. Egyszer csak kijött az orvos, mondott valamit, a kezembe nyomta a leletet,és irányba állított. Mikor látta, hogy még mindig nem vágom, mi a következő lépés, kivezetett az ajtón és leültetett anyám mellé. Ő megpróbált szót érteni velem, de nem sikerült, majd egyszer csak ránéztem és elrohantam. Budira. Aztán amikor kiadtam magamból, amit lehetett, rájöttem, hogy ebben a vécében nincs papír, nálam pedig nincs zsebkendő. Lehúzott gatyával totyogtam ki a budi előterébe és kiabáltam, hogy anyaaaa hozzál zsepiiit! Nagyjából harminc, a folyosón várakozó beteg követte figyelemmel, de volt bennük annyi tapintat, hogy csak diszkréten nevessenek. Mivel nincs szarás seggmosás nélkül, ezért még Anya jelenlétében meglötyböltem az ánuszomat a mosdókagylóban, majd visszaültem a folyosóra. Anya kérdezte, hogy mire várunk, de nem tudtam válaszolni, mert megint szaladni kellett. És megint. És megint. A folyosón ülő nénik-bácsik ölükbe ejtették a Blikket, Júliát, Storyt és a többi szutykot, és csak kapkodták a fejüket, ahogy ki-be rohangáltam. Talán félóra múlva éreztem elég stabilnak magam ahhoz, hogy hazamenjünk. Otthon betoltam két, kicsit sem diétás téliszalámis szendvicset, és jól megijedtem, hogy mind kijön, de bent maradt. Aludtam egy órát, majd bementem dolgozni, utána elmentem vendégségbe, ahol nagyon illedelmesen semmit nem ettem, és éreztem a glóriát a fejem fölött, hogy de meg vagyok most tisztulva. Másnap beállítottam barátnőmhöz két, kolbászos-hagymás lángossal és egy tálca süteménnyel, beporszívoztuk az egészet, leöblítettük egy kis sörrel, tinto verdurával és pálinkával, és megállapítottam, hogy a tavaszi detoxot elkúrtam (nem kicsit, nagyon).