Ezt a posztot Mirkónak ajánlom.

Bár a marketingkorszaknak már vége, a Legény a múltkor meglepetésrandevúra hívott. Roppant mód izgultam, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a Moszkvai Balett előadására megyünk. Egyikünk sem nagy balettértő, ezért nem értettem a választást, de ő azt mondta: ilyet még úgysem láttunk. Kérdeztem, hogy ezen logika szerint legközelebb pankrációra visz-e, mondta, hogy lehet. 

Paradox helyzet volt, hogy egy hochkultur balettelőadást a városi sportcsarnokba tettek, ezért az emberek nem tudták eldönteni, hogy puccparádéban vagy casualban illik megjelenni. Így eshetett meg, hogy a tollboák egy estére eltűrték, hogy  ülepes farmerekkel tartózkodjanak egy légtérben. Mi elegánsban voltunk, de biztos ami biztos alapon vettünk egy pohár sört és egy gépsonkás zsemlét a büfében.

Húsz perces, sztárallűr típusú csúszás után elhangzott a harmadik gongütés, elsötétült a nézőtér és a show elkezdődött. A Rómeó és Júliát táncolta a nagysikerű Moszkvai Balett egyik alsó-középkategóriás tánckara, így az előadás sem elsöprő, sem összeszedett nem volt, de legalább a jelmezek szép színesek voltak. A szereplőket ugyan kissé nehezen különböztettük meg egymástól, de szerencsére volt annyi eszük, hogy a főszereplők többnyire ugyanabban a ruhában voltak, így legalább őket felsimertük.. A díszlet egy reneszánsz  utcakép volt, ahol a lépcsősor kellős közepére indokolatlanul odarajzoltak egy katedrálist,  mindkét oldalán boltíves kapuval. A Legény meg is jegyezte, hogy némmá, a templom oldalában két Capulet, amire én úgy elkezdtem röhögni, hogy bevertem a fejem a mögöttem ülő térdébe. Itt dőlt el, hogy igazi kultúrparasztok vagyunk, de legalább elpárolgott a fesz és pöff, és kezdetét vette az igazi szórakozás. A fehér harisnyába bújtatott férfilábak minden pliénél úgy néztek ki, mint a nyúzott békacombok, amiket egyszer egy kínai étteremben ettem. Amikor leszopogattam a húst, pont úgy néztek ki, mintha mini emberi csontvázlábak volnának, az inak frankón összetartották a csontokat, így ha felül megfogtam, lehetett járatni meg táncoltatni őket.

A legszórakoztatóbb az volt, amikor Mercutio hősi halált halt. Kétszer is összeesett végelgyengülésben, aztán még lejtett egy tízperces, remekbe szabott táncot, majd kinyúlt, mint egy erősen ittas gyalogbéka.

Egyszer csak kigyúltak a fények, és kiderült, hogy az első felvonásnak vége. Ijedten kérdeztük, hány lesz még, és amikor közölték, hogy még kettő, egyszerre szakadt ki belőlünk, hogy „hát azt tuti nem üljük végig”. Majd rögtön elszégyelltük magunkat, és komolyságot mímeltünk még egy felvonás erejéig, aztán laposkúszásban kikommandóztunk.

Másnap kérdezgették az ismerősök, hogy hogy tetszett az előadás, és én csak azt válaszoltam: 3:2-re  nyert a balett.