Tudom, hogy a nők nem finganak, legfeljebb púderfelhőt, és nem szarnak, csak pillangókat. De. Emelje fel a kezét az a nő, akivel még nem fordult elő, hogy már a lábujjai is keresztbe álltak, annyira kellett pukkantania, és mikor halló- és szaglótávolságon kívül ért, odareccsintett egy isteneset és aztán elégedetten felsóhajtott. Úgy vagyok most, mint Stevie Wonder, nem látom a kezeket.

Kezdem akkor én a vallomást. Világéletemben nagy fingomat voltam, és sosem éreztem emiatt rosszul magam, hiszen otthon azt tanultam, hogy elengedjük és nevetünk rajta.  Illetve helyesbítek, amikor a szociális érzékem kezdett kibontakozni, akkor már igen. Mert bár tudtam, hogy nem illik, de azt is, hogy nem egészséges visszatartani, ezért megpróbáltam csendben megszabadulni súlytalan koloncomtól. Azt hiszem, most már értem, miért nem szerettek engem a mazsorett csoportban.

Mikor rájöttem, hogy a népszerűség fontosabb, mint az egészség, felhagytam ezen közösségromboló tevékenységemmel, és igyekeztem diszkrétebben intézni az altáji szellőztetést. Például azt a taktikát mindenki ismeri, amikor csak kis adagokban engedjük el a galambsereget, vagy amikor séta közben rábízzuk magunkat a menetszélre. Aztán néha megfordul a szél, de hát kockázat nélkül nincs siker. A PMS egyik tünete is a hatványozott gázrobbanás, úgyhogy ilyenkor fokozottan nehezebb dolga van az ember lányának. Az időskor egyik áldása lesz, amikor ez elmúlik, különben is akkor már büntetlenül lehet rotyogtatni. Egyrészt az ember annak is örülni fog, ha van emésztése, másrészt lehet szerepelni az onokák előtt. Nagyapám rendszeresen azzal hülyített minket, hogy eleresztett egyet és felkiáltott: „Halljátok? Harkály! Keressük meg!” Nagymamám pedig egy frappáns mondókával egybeszőtte a távol-keleti viszonyokat a fingás tudományával:

Japán és kínai

elmentek fingani

japánnak sikerült

kínai elterült.

Azt mindenki tudja, hogy az elfogyasztott ételek nagyban meghatározzák a gáztermelődést. A sors humora, hogy a leggázosabb ételeket szeretem a legjobban. Kedvencemről, a töltött káposztáról még anno a férjem iránti könyörületből mondtam le, mert elmondása szerint élő ember nem maradt meg ötméteres környezetben, ha én káposztát ettem. Volt, hogy a macska is inkább kikerült. Igyekeztem akkorra időzíteni a gázos kaják fogyasztását, amikor ő külföldre utazott. Az egyik ilyen napon elcsábultam, és zöldbablevest ebédeltem toros káposztával. Ezután a raktárban volt dolgom, aminek örültem, mert a tágas helyiségben alig lézengtek emberek, és tudtam, hogy a légkondi széljárása is nekem kedvez. A vezérigazgató látogatásával viszont nem számoltam, és a jóember épp akkor fordult be az ajtón, amikor elengedtem a bombát. Itt már nem volt mit tenni, magabiztos mosollyal libbentem el előtte, nyomomban a szaguszállyal, és elszánt voltam, hogyha szóvá teszi, megmondom hogy ő volt, mert a nők nem finganak. Persze nem szólt egy szót sem, de ezek után már nem volt annyira őszinte a mosolya, amikor néha szembetalálkoztunk a folyosón. Ennek már jó pár éve.

A múltkor céges ebéden vettem részt, és véletlenül épp egymás mellé kerültünk az asztalnál. Gondban voltunk, hogy is kell ilyenkor jófejnek és egyben disztingváltnak lenni. Ő, jó vezérként, próbálta oldani a hangulatot, kérte, hogy meséljünk jó sztorikat. Megfordult a fejemben, hogy megcsapkodom a hátát és röhögve előadom, hogy „emlékszel, mekkora volt, mikor lefingtalak a raktárban?”, aztán ezt a gondolatot inkább eltettem télire. Jól jön nekem az a fizetés.

Jut eszembe, ha királyi sarj fingik, azt hívják nemesgáznak?