Ezután eszembe jutott Zöldszemes Ostoros, akivel a lepkedicséret után még cseteltünk párszor. A beszélgetések során kiderült, hogy ő egy úriember, ezért nem fog kirázni a gatyámból, én pedig konzervatív monogám létemre megelégedtem annyival, hogy néha, amikor összefutunk a folyosón, lenézi rólam a bugyit. Mert hogy egy cégnél dolgoztunk. Egyre többször jutott eszembe, hogy mi lenne a bugyilenézős rész eszement folytatása, amíg egyik reggel pont együtt értünk be a munkahelyre. Amíg felértünk az irodába, igyekeztem leszemezni vele a tényállást, miszerint szabad préda vagyok, ő meg nem tudta mire vélni ezt az újonnan jött cédoid vonalat. Majd rácseteltem, és elindult a hajsza.

ZszO: Szoktál füvezni?

Én: Kétszer próbáltam, az első vicces volt, a második nagyon nem. Borral és pálinkával kevertem, halálfélelmem lett, amiről kiderült, hogy csak hányinger, de igen rögös utat jártam be aznap este az újjászületésig. Én kismókus vagyok, de rajtad látszik, hogy nagy „természetbarát” vagy.

ZszO: Ne már, honnan?

Én: A szemedből, olyan félárbocra eresztve hordod.

ZszO: Az egyetemet végigtéptem, de most már csak néha. Például most akarsz füvezni?

Én: Hülye vagy? Munkahelyen? Nekem lakáshitelem van, ha kibasznak, nem tudom miből fizetni.

ZszO: Ne parázz már.

Én: Oké, lazítsunk, munka után tekerhetsz nekem egy gyengét, de itt semmi szín alatt.

ZszO: Akkor találkozunk a lépcsőfordulóban. MOST.

Most mi lesz, én nem csinálok hülyét magamból. Ott áll. Egy csomaggal a kezében. Vigyorog. Felém nyújtja.

- Normális vagy? Itt, mindenki előtt?

- Nézd már előbb.

Arcomba tolja a zacskót. Ehető fű. Gumicukor. Összetevők: cukor, glükózszirup, zselésítőanyag… Röhögök. Röhög. Füvezünk munkaidőben

Pár nappal később megkérem, hogy vigyen el munka után, mert egy utcával az ő lakásától nézek albérletet. Mire eljön a délután, az albérletes sajnos lemondja, de azért ezt csak akkor közlöm, mikor beülök az autójába. Sebaj, akkor meghívhat-e kávézni. A presszó nemnormális hely, áfonyás meg narancsos cappuccinot árulnak. Meg kémcsőben gyomorkeserűt. Megkóstoljuk. Nevetünk. Úgy teszünk, mintha nem lenne fura szemtől szembe beszélgetni. Játszunk kenót, aminek a lényegét akkor sem értem, miután kétszer elmagyarázta, de nem is számít, úgyse nyerünk. Elfogy a cappuccino, szeretem-e a fröccsöt? Édesapja hobbiborász, nagyszerű fröccsbort csinál, megkóstolom? Nem baj, hogy rendetlenség van nála?

A többi már francia romantikus művészpornó. Három hasonló randi után fogtuk magunkat, elutaztunk, és a Csorba tónál megbeszéltük, hogy akkor mi most járunk, mert villámlik, mennydörög, ez tényleg szerelem. (A villámlik a gyorsan tüzelő segglyuk, amikor a meny dörög, akkor meg az anyós orra alá pörköl. Nem? De.)