Már megint művelődünk. Elmentünk megnézni a Szarka Tamás-féle Máriát. A plakátra ráírták, hogy musical, és hogy rendezte Vidnyánszky Attila, azt viszont nem, hogy csak erős idegzetűeknek. Mint kiderült, új műfaj született:a dadaista horroroperett.
A nyitó kép az értetlenül álló Józsefet ábrázolta egy szalmakörben, akit elárasztott a VV Heródes,a Sátán és feketeruhás sleppje. A Sátán tévékkel kirakott anyahajójából szeletelős diszkózene áradt, VV Heródes pénzt és csipszet szórt a népnek (panem et circenes), körülöttük lakkruhás párduclányok vonaglottak kéjesen. Miután a szánkba rágták, hogy „a fogyasztói társadalom rossz”, Mária álmot látott, amelyben egy angyal megjövendölte, hogy Isten szent fiát ő hozza majd a világra. Ennek Mária úgy megörült, hogy sokáig azt énekelte, hogy „London gyönyörű”, illetve a tizedik ismétlés után rájöttünk, hogy azt szerette volna mondani, hogy „gondom gyönyörű".
A Sátán és legjobb haverja, VV Heródes megorrontották, hogy isteni gyermek születik, ezért egy óriási koponyával körbeautózták a színpadon: keresték Jézust. Biztos, ami biztos alapon nekiálltak lemészárolni a feketeruhások újszülött gyermekeit, és itt kellett volna kitenni a tizennyolcas karikát, ugyanis ennyi vért a Kill Bill óta nem láttam. A Sátán véres kádban fürdött őrjöngve (ókori kannibál wellness?), a nők véres kendőket ringattak, Heródes pedig egy babakocsiba ültetett csontvázzal szaladgált körbe-körbe. Ezek után a Sátán felszaladt az óriásszínpadon lévő emelkedő tetejére, és elkezdett tologatni egy babakocsit, amelyből vér patakzott lefelé a fehér lejtőn. Na itt felálltam, mert felfordult a gyomrom, pedig már kilencévesen túlestem a horror-tűzkeresztségen: akkor láttam az Alient. Mivel a Legénynek esze ágában sem volt távozni, ezért csak a vécére mentem ki tüntetőleg, de mikor visszajöttem, láttam, hogy nem csak nálam pukkant ki a lufi, mert a mögöttünk lévő sor kompletten megüresedett (pedig nem is fingtam). Tocsogtunk még kicsit a vérben, a feketeruhások vonaglottak, görkoriztak és brékeltek, majd Mária végre elkezdett szülni. Mindenki lecserélte a véres hacukát fehérre, és énekelni kezdett.
Bevonult egy fehér csapat valami irdatlan hosszú fémcsővel, rákötöttek egy csomó hosszú, fehér szalagot, a tetejére ráhúztak egy csillagot, és beállították a színpad közepére, fényhozó karácsonyfa gyanánt. Igazán szép jelenet volt, tényleg. A fémcsőből kiálló szalagokat letekerték és bevitték a közönség soraiba, hogy terjesszék a fényt, azonban a drótszerkezet olyan instabilan állt, hogy csórikáim még akkor sem merték elengedni, mikor vége lett a darabnak és jönni kellett volna meghajolni. Sebaj, őket is megtapsoltuk. Azért mikor hazaértünk, megittunk egy kupica antistressz pálinkát, csak hogy ne véres, sikoltozó csontvázakkal álmodjunk. Neked is boldog karácsonyt, kedves Vidnyányszky Attila.
