Az enyém főleg arról, hogy amit megeszek, az hasznosul is. Sajnos ez csupán dőre képzelgés, mert mint tudjuk, TSZME (többet szarok, mint eszek) szindrómám van. Pedig nem kevés az input, ebédnél a kollégák maradékát is beporszívózom, és képes vagyok kinézni a csirkecsontot is a másik tányérjáról, ha maradt rajta porcogó. Ez vicces lenne, ha mindezek ellenére nem kéne háromóránként ennem, hogy talpon maradjak, és ha deréktól felfelé nem úgy néznék ki, mint egy aszott gályarab (deréktól lefelé minden rendben van, ki érti ezt). Kértem egy időpontot a gasztroenteromókára. Szóltak, hogy éhgyomorra kell menni, ezért ijedtemben egy alapos biztonsági csomaggal vágtam neki a klinikának, hogy amikor már lehet enni, legyen is mit. Vittem muffint, joghurtot, kávét, teát, kolbászos tejföllel töltött padlizsánt, és pirítóst. Nem tudtam, mennyire pofára fogok ezzel esni. 

A gasztoenteromókus kiírt egy vérvételt, egy ultrahangot és egy kilégzéses vizsgálatot. Mire végighallgattam, már megéheztem, és amikor hozzátette, hogy mindent éhgyomorra kell megcsinálni, könnybe lábadt a szemem. Közöltem, hogy az ki van zárva, mert belehalok, már így is a falat kaparom, és még csak reggel nyolc óra van. Megértő hümmögéssel kitessékelt a rendelőből. A vérvétel gyorsan megvolt, már örültem, hogy irány az ultrahang, amikor bejelzett a perisztaltika, és átéreztem, mit jelent a népi bölcsesség, hogy "hiányzott, mint éhező kutyának a szarás". Volt időm elmélkedni, az ultrahangosok ugyanis valószínűleg fogadást kötöttek a betegekre, ki bírja legtovább étlen-szomjan, illetve hogy ki veri ki előbb a balhét. A második kategória győztese én voltam, mert másfél óra után ingerülten bekopogtam, hogyha nem hívnak be azonnal, akkor rosszul leszek. Az ultrahangos nő, akinek az empátiaadagját hájban osztották le, közölte, hogy ha nem bírok várni, visszaadja a papíromat, és visszajöhetek holnap… Félóra múlva hívtak be, ekkor már csak azért nem ütöttem, mert nem volt erőm. Csuszmákoltak rajtam negyedóráig, és megállapították, hogy a vastagbeleim kifejezetten gázosak. Hát, doktornő, a maga bele sem egy matyóhímzés.

Tizenegy óra, és még hátravan egy vizsgálat. Arról, hogy hol csinálják a kilégzéses tesztet, három nővér négyfélét mondott, így negyedóráig kajtattam odakint a mínusz tizennégyben, kezemben a kajánul illatozó, kétkilós kajacsomaggal. Na itt már sírtam. Amikor végre megtaláltam a rendelőt, azt hittem, hogy végre a finisben vagyok. Bele kellett fújnom egy kis üvegcsébe, és kaptam egy pohár almalevet, amin teljesen meghatódtam. Egy szuszra kiittam, majd a laboros közölte, hogy akkor félóra múlva újra bele kell fújni az üvegbe, de addig ne egyek, ne igyak. Kedvesen rám mosolygott, és megnyugtatott, hogy gyorsan eltelik, majd mikor látta az arcomon a „faszt növesztek és leszophatsz” kifejezést, gyorsan visszafordult az üvegcséihez. Tényleg egész gyorsan eltelt, mert a budin töltöttem egy csomó időt (gyomorsavat szartam), visszamentem, megfújtam a züveget, és háromnegyed tizenkettőkor már meg is reggelizhettem. Innentől kezdve felváltva ettem és szartam és ettem és szartam egészen estig, majd teszem ezt azóta is. Egy nap háromfélét főzök, mert végre megtehetem, hogy akkor eszek, amikor akarok. Az orvos szerint három hét múlva lesz eredmény. Addig is még vár rám egy éhezős reggel, mert csinálnak egy átjárhatósági vizsgálatot: kontrasztanyagot nyelek, és nézik, hogy utazik a cucc a beleimben. Az lesz ám az igazi road movie.