Templomban lenni olyan, mintha egy felső kategóriás autóban ülnél.Télen fűtöttek az ülések, nyáron isteni a klíma. Viccet félretéve, néha tényleg jó templomba menni és azt mondani a körülötted állóknak, hogy „áldás, békesség”. Meghallgatni egy szépen felépített, emberi hangon, emberekhez szóló beszédet, és kicsit megtisztulva hazamenni. Hozzám a református istentisztelet közelebb áll, mint a katolikus, de nem vagyok szakértő. Nagymamám görög katolikus volt, és kicsiként még izgalmas volt a tömjént szagolni és azon gondolkozni, hogy mit keres az oltár mögötti freskón, a sok leples-sarus római fazon között, egy Lolka és Bolka ruhás, csehszlovák kisfiú (művtöri szakosoknak kiváló szakdolgozati téma lehet a szocmese ütközése a szakrális festészettel). Felnőttként azóta egyszer vettem részt görkat szertartáson. Házasságkötés volt az apropó, és ciki-nem ciki, én roppant viccesnek tartottam, mikor megkoronázták a feleket (a korona pont úgy nézett ki, mint a Burger Kinges), és háromszor körbesétálták a kántáló pappal az oltárt. Ez olyan kármegelőző intézkedésnek tűnt, mint amikor gyerekkorunkban egyszerre mondtunk ugyanazt, és aki előbb mondta, hogy százhárom, keresztbe tette a lábát, majd lekopogta, azt nem érte bosszúság.
Szóval a refiknél nem kántálnak, sajnos nincs tömjénillat, viszont a gyerekek külön istentiszteleten vehetnek részt, ahol az ő szintjükön beszélnek a transzcendensről. A felnőtt istentiszteleteken pedig néha még nevetni is lehet. Például, mikor a szótagolva beszélő, szúrós szemű lelkész néni súlyosan mennydörgi, hogy mindannyian bűnösek vagyunk, és meg sem érdemeljük, hogy élünk. Majd ezek után egy kisbabát keresztel meg, de ahelyett, hogy összetenné a két kezét, hogy még odatéved valaki, inkább a maradék klientúrát is elijeszti prédikációjával, miszerint a gyarló ember soha nem fogja megérteni az isteni nagyságot, próbálkozni ugyan lehet, de minek. Amikor már legszívesebben megdobálnád az úrvacsora kellékeivel, jön a püspök és intelligensen leoltja.
„Nem szeretném, ha úgy járnánk, mint az egyszeri ember, akit megkérdeznek otthon, hogy miről beszélt aznap a pap. Hát a bűnről. És mit mondott róla? Hát, ellenezte. Mert az istentisztelet nem erről szól.” A gyülekezet szolidan röhög, hoppá, ezt vette az m1, élőben hallja az ország. A szúrós szemű néni töpörödött, fittyedt szájú babkoboldként a helyére suhog, de tanul az esetből, mert legközelebb már csak szótagol, de nem mennydörög.
A mai alkalom különösen hozzám szólt, mert a belső békéről és csendről volt szó, amire nagy szükségem volt. Jól passzolt a helyzethez az a pár hónapos kisbaba, aki végigüvöltötte az egészet, élvezte, ahogy visszhangzik a templom, és az anyja még a gyereknél is hangosabban csittegett. Már majdnem megkértem az anyukát, hadd vegyem ölbe a gyereket, mert látszik rajta, hogy kontakthibás (érintéshiánya van), ám ekkor észbe kapott, kivette a babakocsiból és ringatni kezdte. A másik izgalmas tényező a mellettem ülő hölgy volt. Picsarózsaszín, csöcskidobós pántos felsőt viselt, fekete csipkebetéttel, hozzá olyan rövid szoknyát, amit mások övnek hordanak, picsarózsaszín körmöket és szájat, szemöldökig érő kék szemfestéket. Minden zsoltár dallamát ismerte, úgyhogy egyből elképzeltem, hogy ő egy jobb sorsra érdemes leány, akinek a lelke tiszta, de a teste megélhetési megfontolásból romlott. Felfokozott felebaráti sajnálatom ellenére azért erősen figyeltem a táskámat. Az elméletemet megkarcolta a tény, hogy minden egyes nénivel összeköszönt. Ez teljesen összezavart, mert nem illett a sztoriba, de igyekeztem továbbra is az igére koncentrálni. Hiszen egy igazi buddhát jó keresztényt semmi nem zavarhatja meg a belső béka elérésében. Sőt, segít, ha szembemész a szülői tanítással, és olyan sokat iszol, hogy békanő a hasadba.
