Mindig is fogékony voltam a világ igazságtalanságára, főleg ha az egy szőrös négylábú éhezésében jelentkezett. Anyám dupla adag tízórait csomagolt, mert tudta, hogy a fele rendre kóbor macskák gyomrában landol. Amelyiket nem tudtam megetetni, azt hazavittem. Az ismerőseim vérszemet kaptak, és sorra hozták az elárvult jószágokat, akiken valahogy mindig sikerült túladnunk. Valószínűleg ez a megmentős mánia egyben vezeklés is, mert a macskánk első ellését én küldtem az égbe. Tessék, belekiáltom a szájberpusztába. Történt ugyanis, hogy egy ismerős „szakértő” bebeszélte Édesanyának, hogy éterrel kellemesen el lehet altatni a nem kívánt jószágokat. Fájni biztosan nem fájt nekik, de végigzokogtam az egészet, és még így tizennégy év távlatából is bűzös, rothadó iszonyat környékez, ha eszembe jut. Ezek után közöltem, hogy nincs az a pénz, hogy még egy ilyen akcióhoz hozzájáruljak, inkább gondoskodom én az összes ivadékról. A következő években nagyjából harminc kismacskát szoktattam szobatisztaságra, anyatejről szilárd táplálékra, és mindnek találtam gazdát is. Próbáltam arra nevelni őket, hogy az egér és a madár nem préda, hanem barát, de olyan sikertelenül, hogy kénytelen voltam belátni: nem én fogom megfordítani a táplálékláncot. Mondhatnók, hogy levezekeltem a penzumot, de valami miatt még mindig megtalálnak az elesett szőrösök.

A jó múltkor egy fán ragadt kismacskát egyesítettünk újra a családjával, potom három órás művelet eredményeként. Felhívtam az állatvédőket, a tűzoltókat és a helyszínelőket, de vasárnap este lévén mindenki szart az egészbe. Leszólítottam találomra egy nagypapát, felmásztam a nyakába, kúpászkodtam, de nem értem el a jószágot. Végül egy majomügyességű, félemós srácnak sikerült felkúsznia oda, ahol a szőrzsák miákolt, de ő sem érte el, mert az csak hátrált és hátrált. Végül a srác megrázta az ágat, aláálltunk egy kifeszített pokróccal, és elkaptuk a sziki-szökevényt. A cica kiugrott, és a fa alatti bokorban lapuló kistestvérével együtt hazafutott. Anyukája már várta a kerítés tövében. Ó, hepiend.

Aztán legközelebb egy elütött, vérben agonizáló macska akadt az utamba. Hívtam az állatvédőket, de már nem lehetett megmenteni. Ríttam nagyon. Gondoltam, majd legközelebb, és vártam a következő mentési alkalmat. És jött.

Hazafelé meghallottam, hogy az egyik autó nyávog. Megállok, belenézek, üres. De nyávog. Eliszonyodva gondoltam, hogy a macska a motortérben sínylődik. Nekiálltam vigasztalni, ami a járókelőknek úgy jött le, hogy egy kattant nő gügyög az autónak, de nem bántam. Felhívtam az állatvédőket, aki átirányítottak a rendőrségre. Disszertáló hanghordozásomat bevetve, halálos komolyan előadtam, miről van szó, és hogy szólni kell a tulajnak. A rend őre úgy tett, mint aki nem nevet, és tíz perc múlva már jött is egy aggódó pár, hogy a rendőrség szólt, mi baj van a kocsival? Belenőtt egy macska. A srác kinyitotta a motorháztetőt, és valóban, egy apró cirmos ugrott ki belőle. Bemenekült egy másik kocsi alá, és a kerék mellett újra belemászott a motortérbe. Próbáltuk kajával kiimádkozni onnan, de jobban félt attól, hogy megmentjük, mint attól, hogy belesül a motorba. Újra tárcsáztam a rendőrséget, a köz most már leplezetlenül kiröhögött, de azért utánanézett a másik autó tulajának. Telefonszámot nem talált, úgyhogy megvártuk amíg megérkezik a tulaj. Szőrös és tetovált külseje ellenére abszolút együttműködő volt, és kérésünkre lassan nyitotta fel a motorháztetőt, mi meg hárman körbeálltuk, hogy elkaphassuk. Mindannyiunk kezéből kicsúszott, de előtte még szétforgácsolta az ujjainkat, nagyjából úgy, mint a Tom és Jerry piranhakutyás epizódjában.

Amíg elhűlten bámultuk, ahogy csorog a kezünkből a vér, a macska belemászott egy harmadik autó motorterébe. Hagytuk a mentést a picsába és elmentünk a baleseti sebészetre, ahonnan öt óra múlva már szabadultunk is. Eközben meghallgattunk egy késelős sztorit, végignéztük az áldozatokat, meghallgattuk az orvos szakvéleményét, miszerint balfaszok vagyunk, hogy nem hagytuk a vérbe azt a macskát, és különben is hármunknak a veszettség elleni oltássorozat másfél millába fog kerülni. Mintha ez a pénz mentené meg a magyar egészségügyet…

Öt oltás (1 tetanusz, 2 veszettség, 2 Lidocain a kezembe, mert szikével kellett kipucolni a sebeket) és öt elbaszott óra után végül hazafelé menet láttuk, hogy a macskert csak kivasalta egy autó. Állítólag, ha megszereztük volna a fejét, elkerülhettük volna az oltásokat, mert abból kimutatták volna, hogy veszett volt-e. Mibe sem telt volna a széttrancsírozott állattetemet lefejezni, főleg, hogy ezt az információt egy hét múlva, a második oltás alkalmával közölték.

Na de majd legközelebb…