Kapcsolatunk egyik szakítópróbáját foglalnám most frappáns dialógusba.

- El kell mennem ma este, Tomival találkozom, odaadok neki valamit.

- Titok, hogy mit?

- Az. De ha megígéred, hogy tényleg senkinek nem adod tovább, akkor elmondom.

- Ez nagyon komolyan hangzik, megígérem.

- Hát, fűről van szó.

- Ne már, hogy díler vagy.

- Hát, de.

- Jézus, Mária, Szent József és a tevék. Kitől veszed a cuccot?

- Haverok termelik otthon, Felvidéken.

- Na ne. Ismerem őket?

- Ne haragudj, nem adhatom ki a kontaktjaimat.

- Nem hiszem el, hogy te ilyenben részt veszel. Hogy fér ez meg azzal, hogy  egészséges életmód meg keleti filozófia? Te vagy a díler buddha?

- Hát, valamiből meg kell élni, sokan csinálják. Tudod, az nagyon szegény vidék. De majd egyszer kiszállok ebből.

- Persze, ezt mondják a függők is.

- De én csak árulom.

- Fasza, megnyugodtam. És mégis hogy jut el hozzád az anyag?

- Jó, figyelj, ne kérdezz többet, már így is túl sokat mondtam.

- Hát de most bízol bennem vagy sem? Vagy én már nem tudom, mi van.

- Apám segít a szállításban.

- APÁD IS BENNE VAN?

- Persze, mit gondoltál, tényleg a műfenyőkoszorú-készítésből élünk meg?

- Csodálkoztam is, hogy tényleg ennyien vannak, akik megveszik azokat a rondaságokat. Úristen, és szegény anyád nem tud semmit?!

- Nem hát.

Ezek után mérföldes csend lett. Mérlegeltem. A tenyerén hordoz, ágyba hozza a reggelit, bakot ugrik, árkot ás, konfettit szór… és díler.

- Most ezt komolyan elhitted?

Felment bennem a pumpa. Ez engem szívat! Mérgemben úgy elkezdtem sírni, hogy alig győzött megesküdni az összes szentekre, hogy soha egy grammot nem adott el senkinek. Másnaptól ez volt a szezon sztorija. Akkor már én is nevettem. A hétvégi Jurij koncerten pedig megkértem az énekest, hogy neki dedikálja a leglíraibb számukat.