- Jössz velem Rudabányára vadkempingezni és búvárkodni? – kérdezte a Legény.
- Hülye vagy, ősszel? Szó sem lehet róla – válaszoltam magamból kikelve.
Ennek megfelelően másnap délután izgatottan haladtam legényestül-sátrastul Rudabánya felé. Az egyik barátja ugyanis egy szakmai polihisztor: alpinista-renovátor-exkavátor-termitáror és még ipari búvár is, ezért fogta magát, és két őrült biológussal valamint egy Bear Grylls típusú haverral lerándult a festői világvégére. A rudabányai Bear Grylls természetesen csak szeretne hasonlítani a műnomád faszagyerekhez, ezért hívjuk is inkább Gryllus Medvének, annál is inkább, mivel testfelépítése inkább hasonlít a Gryllus Vilmoséhoz, mint a Discovery sztárjáéhoz. Amikor megérkeztünk, már nagyban sütötték a szalonnát, és én olyan éhes voltam, hogy képtelenségnek tűnt kivárni, amíg megsül az én tömböm. Ekkor Areti (alpinista-renovátor-exkavátor-termitáror és ipari búvár) fogott egy pleisztocén-korinak látszó, gofrisütőhöz hasonló öntöttvas alkalmatosságot, és három másodperc alatt készre sütötte a szalonnámatt, miközben zsírjukat végigcsöpögtette két szelet kenyéren. Életemben ekkora mutatványt még nem láttam. Gryllusunk ezt megpróbálta felültromfolni, ezért közölte, hogy ő akkora nomád, hogy nem állít fel sátrat, hanem a szabad ég alatt alszik. Hű meg há, pont leszartuk. Miután kielégítettem a maslow-i piramis alján elhelyezkedő szükségleteimet, egyből aludni tértem. Legény és Areti pirkadatig még megittak két liter, borként forgalmazott instant vesekövet, és körberakták kövekkel a közelben szunnyadó Gryllus Medvét, majd röhögtek, amikor az minden mozdulattal beverte magát egy indokolatlanul ott-tartózkodó szikladarabba.
Reggel hatkor arra ébredtem, hogy a biológus pár hangosan csicseregve már neoprénbe-glóriába’ várja a merülést. Kikászálódtam négy pulcsimból és két takarómból, és roppant büszke voltam magamra, hogy túléltem az éjszakát. Nomád mosollyal az arcomon kipróbáltam, milyen macska módra szarni (gödröt ásol, elkaparod), aztán leültem a tűz mellé, és nyugodtan kivártam, hogy Areti főzzön nekem egy kávét. Megállapítottam, hogy nem okoz gondot, hogy kiszakadjak a civilizációból, ha van, aki felverje a sátramat, megsüsse a szalonnámat és csináljon nekem kávét.
Eközben Gryllus Medve (szerinte) hajmeresztő mutatványok közepette szerzett tűzifát, majd nekiállt reggelizni. Poharat direkt nem hozott, ezért levágta egy sörösdoboz tetejét, kávét öntött bele, majd direkt nem kérte el senkitől a kanalát, hanem felvett a földről egy ágat és megkavarta… büszkén szétnézett, de mi faarccal kavartuk a kávénkat a rendes kanalunkkal. Ezek után bejárta a környéket, eltévedt, majd letagadta. A nap fémpontya az volt, amikor egy szál gatyában, búvárruha nélkül ment úszni a tizenöt fokos vízbe, hogy megkeresse a helyi urbánus rurális legenda szerint a tóban fészkelő 35 kilós törpeharcsát. Miután újfent szóra sem méltattuk, meg nem értett művészként nekiállt szalonnát sütni délelőtt tizenegykor, és fél hatig abba sem hagyta. Ezzel végre elérte, hogy ráfigyeljünk, sorban járultunk a színe elé. Csak azt nem értem, miért nem ezzel kezdte.
A búvárkodásról annyit tudok mondani, hogy a neoprén ruhát felvenni totál metál szívás, a teljes menetfelszerelés – ólomöv, oxigénpalack és egyéb majomságok – harminc kiló. Egyszálbél mivoltomat lehúzta a súly és úgy eldőltem a térdig érő vízben, mint egy zsák krumpli, úgy kellett betolni a mélyvízbe. A süllyesztő-emelő berendezés használata roppant egyszerű, mindössze két gomb van a kezedben, ha az egyiket nyomod, süllyedsz, ha a másikat, emelkedsz. Ez öt méter mélyen nagyon bonyolultnak tűnt, ezért többször hasaltam a takonyszerű iszapban, mint úsztam a vízben. A Legény természetesen nagyon ügyes volt, de hát miben nem az (nem mintha nem tudnék ilyet mondani, de most nem teszem, mert még úgy tűnne, hogy irigy vagyok, közben meg tényleg).
