Az úgy volt, hogy Akkori Férjjel épp Közös Barátunkhoz mentünk világot váltani borral. Aztán megjött a lakótársa, Zöldszemes Ostoros. Utánozhatatlanul hatalmas zöld szemei voltak, az ostora meg… hát arról akkor még nem tudtam semmit. Megtermett köszméte szemeit az enyémbe akasztotta, és azt mondta, tetszik neki a nemezlepke a szívem fölött, és ujjával meglegyintette a csápjait.  Akkori férj mérgében majdnem megrángatta, de nyomatékosan a lábára léptem, ha felállt volna, elesik, velem együtt. Nem a békebíró szólt belőlem, hanem tetszett nekem ez a barbár lovag (én céda). Olyannyira, hogy amikor Akkori Férjből Exférj lett, ő volt a második a kívánságlistámon. Hogy miért csak második? Mert néha rosszul ítélem meg a helyzetet.

Az első Közös Barát volt, akihez a szakítás után nagyjából rögtön meghívattam magam egy lelkizős zsúrra. A menü tejfölös tésztából, málnaszörpös-tabasco szószos vodkából és egy szájbatámadásból állt. Álltunk az erkélyen, és összeért a tekintetünk. Nekem a pólóján, mellkastájon lévő kedves kis figurával, aki épp a saját fejét loccsantotta szét egy pisztollyal, neki meg a fejem fölötti virágkaspóval. Magas fiú volt, na. És akkor jött az, amit a Bravo Szerelem-szex-gyengédség rovatában megírhatnának elrettentő példaként.

Én: Ugye azt érzed, hogy több van köztünk, mint barátság?

KB: Igen, már beszéltünk róla. De nem tudom hova tenni.

Én: Akkor ki kéne próbálni, mire elég ez.

(KB lemerevedik, mint a pocok, amikor megérti, hogy az óriáskígyó őt szemelte ki vacsorára.)

Én: Úgy értem csókolj már meg.

KB: Ez így nem megy.

Én: Ej, ne balfaszkodjunk már.

És akkor megcsókoltam. Jó volt. A fizikai élményen kívül főleg arra, hogy belássuk, ez nem a mi asztalunk, maradjunk inkább barátok. Mondtam már, hogy néha rosszul ítélem meg a helyzetet?