Miután már vagy egy teljes napja jártunk, elhatározta, hogy bemutat a családjának. Pompás ötlet. Miért ilyen sürgős? Ám legyen, okleveles anyósszelídítő vagyok, ezért elkezdtem háttérinformációt gyűjteni.

Én: Szóltál arról, hogy egy lánnyal mész haza?

Ő: Szóltam.

Én: És mit szóltak?

Ő: Anyám megkért, hogy most már csak olyat vigyek haza, aki komoly.

Én: Mennyire komoly? Mint egy feleségjelölt?

Ő: Kábé.

Én: Fasza. Azt tudja, hogy épp válok és a házasság intézményében való hitet meghatározatlan időre felfüggesztettem?

Ő: Nem, azt nem kell tudnia. Tudod, ő nagyon vallásos.

Ekkor már zöldültem. Erre ő megpróbálta elterelni a figyelmemet, hogy milyen jól áll az orromban az a kis kő, és mindig is vágyott rá, hogy piercinges csaja legyen. Eszembe jutott az a vicc (nem lesz píszí, úgyhogy utánam az ombudsman), amikor a szkinhed odamegy a cigányhoz és megkérdezi tőle:

- Mit csinálsz, cigány?

- Héberül tanulok.

- Ne rontsd a helyzeted.

Válok. Piercingem van. Káromkodom. Mivel lehetne még rontani a helyzeten? Például ha szét lennék varrva lángoló sárkányokkal meg ilyenekkel, hogy szeretlek Józsi, Pisti, Ernő Béla. Innen szép nyerni. Főleg, hogy nincs is kedvem hozzá, hogy piacképes menyként adjam el magam. A szívélyes fogadtatás legalább annyit segített, hogy egyszer el tudtam mosolyodni. Egyébként csendben voltam, mert úgy éreztem, hogy az egész múltam az arcomra van írva. Féltem, hogy a szám bármelyik pillanatban önálló életre kelhet és max hangerőn kibukik, hogy „épp válok és leszarom, ki mit gondol”. Lefekvés előtt azért nagyon vigyáznom kellett, hogy ne röffenjen ki belőlem a nevetés, amikor anyuka külön akart nekünk ágyazni, amit Zöldszemes határozottan megtiltott, és anyuka elzöldült. Miután mindenkinek fellőtték a pizsit, mi még töltöttünk egy pohár bort, kimásztunk a tetőre, elszívtunk egy szegfűszeges cigit, és Zöldszemes elpletykálta, hogy roppant szimpatikus voltam a családnak. Egy-null nekem és mindenki másnak.