Tudatos fogyasztónak lenni már nem sikk, hanem alap. Azonban sok prémtörténet kering arckönyvön, amelyek azon kívül, hogy nem szerepelnek hivatalos médiában, ha elolvasod, a botrányos helyesírástól lábrángást kapsz, a túlzott írásjelhasználattól meg felkiáltójelmérgezést. Közepesen pártolom az összeesküvés-elméleteket, de azért mindennek van hatlába, így elsőre inkább semmit nem hiszek el.

Így voltam azzal a sztorival is, amelyet egy srác osztott meg arról, hogy milyen csúnyán átverték őt a gázauraellenőrök. Indokolatlanul leszerelték az aurájukat, mert állítólag jutalékot kapnak utána, és ezért bármire képesek. Azt hazudták, hogy nem egyforma a két plomba, majd pikpakk lekapták az aurát és többhetes huzavona után 30.000 forintért szerelték vissza. Gondoltam, hiszem, ha látom. Meg is nézem, mert holnap jönnek a gázaura éves ellenőrzésére, lefotózzák, hogy egyezik-e az auraállás a bediktálttal.

No de. Még aznap összefutottam egy ismerőssel, aki h kimerülten mesélte el, hogyan szívatták meg a gázosok.

Úgy kezdődött, hogy túlszámláztak hétszázezer forinttal (!), és a lány kérte, hogy ezt vizsgálják ki, mert bár valóban tartozik, de nem ennyivel. Jöttek is hamarost, de úgy, hogy a lány nem volt otthon, csak a felújítási munkákat végző aszalosok. Behazudták, hogy egyeztettek a tulajjal: csak gyorsan ellenőrzik az órát, és már itt se vannak. Seperc alatt lekapták a gázórát, belülről elzárták, majd visszarakták, mintha mi sem történt volna. Ezután bekopogtak a szomszédhoz, és kérték, hogy írja már alá a lány helyett, hogy mindent rendben találtak. Jószomszéd nem olvasta el, mit ír alá, odaköpött egy szignót, és megnyugodott, hogy ma is tett valami jót. A lány pár perccel később hazaért, az asztalosok elmondták neki, hogy itt jártak a gázosok, de mindent rendben találtak. Ennek örömére megpróbált begyújtani, de sikertelenül. Gyorsan felhívta a gázszolgáltatót, akik közölték, hogy a gázt bizony elzárták. A lányban meghűlt a szar, és közölte, hogy akkor most számolják ki de nagyon gyorsan, hogy pontosan mennyivel tartozik, azonnal kifizeti a helyes összeget, és kapcsolják vissza a gázt. Ó, az nem úgy megy, az átfutási idő több hét. A lány majdnem agyfrászt kapott, hogy a frissen felújított lakásában elfagynak a csövek, ezért megkérdezte, nem lehetne-e meggyorsítani. Á, azt nem, mert az ellenőrök nem a gázszolgáltató munkatársai, hanem alvállalkozók.Némi telefonos üvöltözés, fenyegetőzés és asztalborogatás után lecsökkent az átfutási idő egy hétre, és szerencsésen visszakapcsolták a gázt, még mielőtt elfagytak volna a csövek.

Ezen a Legénnyel annyira felháborodtunk, hogy elhatároztuk, hogy másnap be sem fogjuk engedni az ellenőrt, de ha mégis, akkor lekamerázzuk az egész ellenőrzési procedúrát, felírjuk az igazolványszámát, és ha bármivel próbálkozik, akkor kibelezzük. Ilyen felpudingolt állapotban ért minket az ellenőr, aki egy százötven centis, egyszálbél asszonyka volt, mosolygott, jó napot kívánt, fél pillanat alatt lefotózta az aurát majd eltűnt, és nem értette, miért tornyosulunk fölé olyan mereven és zordan. Mikor becsuktam az ajtót, odafordultam a Legényhez, és hetykén megkérdeztem:

- Láttad, hogy megijedt? Ezt jól elintéztük.

- Ja, szétrúgtuk a seggét –húzta ki magát.

Ennyi. Velünk nem packáznak a gázosok!

… csirkét számol. Nem álltam ám be a konzervgyárba, csak vállalati tréningen kényszerültem részt venni. Az ilyen tréningekről azt érdemes tudni, hogy semmilyen, a való életben nem használható információra nem teszel szert, cserébe roppant unalmasak. Ideig-óráig kibújhatsz alóluk, de sajnos egyszer rászorítanak, hogy átpriorizáld (tényleg van ilyen szó?) a dolgaidat. Ekkor több verzió is lehetséges:

a)      a) felmondasz, de minimum táppénzre mész

b)      b) nagyon gyorsan megtanulod, amit kell, aztán visszakúszol a napi nihilbe

c)      c) megelőzöd a biztos agyhalált, és úgy rendezed a ruhatárad, hogy minél több mintás darabot hordhass a tréning ideje alatt.

Mivel az első két lehetőség evidencia, lássuk a harmadikat.  Célszerű olyan ruhadarabot választani, amelyen a minták jól elkülönülnek egymástól és nem túl aprók. Amint a tréning elkezdődik, az első két perc után leveheted a szemed a monitorról, mert a tréner addigra bemelegszik, és úgysem veszi észre, ha nem követed. Most jön az igazi kihívás, mélyedj el a mintákban, és próbáld megszámolni őket. Amennyiben páros testrészeken is mintás a ruhád, a cél az, hogy megtudd, hogyan aránylik egymáshoz az egyes testrészen elhelyezkedő minták száma. Én például a rózsaszín, kiscsirkés félcipőmet választottam ki a jeles alkalomra.

És itt következik a tanulság. Ha megvan az eredmény, világgá ne kiabáld! Én elkövettem ugyanis azt a szarvashibát, hogy üdvözült mosollyal felnéztem, és közöltem, hogy nahát, ötven. Mire a főnököm metsző hangon megkérdezte, hogy mi ötven, és én ijedtemben még a részeredményeket is bevallottam (huszonöt a balon és huszonöt a jobbon). Erre ő megvert vonalzóval, és közölte, hogy soha a büdös életben engem többet nem tanít. Vigyorogva közöltem, hogy ha mégis meggondolná magát, arra az esetre van még egy baglyos pulcsim is.

Nem úgy értem, hogy a testemnek hét végződése van, bár ha a fejem búbját, a talpam alját, a végtagjaimat és az óriás orromat számolom, akkor de. Hanem úgy, hogy megmakkantam szombat-vasárnapra.Először is kivit szüreteltünk a hétvégén Abszurdéknál, és ezt nem álmodtam. Abszurdék a Legény családja, és azért ez a gyűjtőnevük, mert egészen monthy pythonos az életük, például műfenyőkészítésből élnek és kivifájuk van. Kettő. A magot, amelyről nőtt, még Legény köpte ki a hamarjában elfogyasztott teszkós kiviből, Abszurd apuka meg fogta és a „mi mások vagyunk, mint mások” elvén elültette. Kedves neje és sarjai kiröhögték, de ő csendben kivárt. Majd amikor öt év múlva teremni kezdett a növény, már nem nevetett senki. A rekordtermés 600 darab volt, abban az évben a Legény nővére heveny C-vitamin túladagolást kapott, melynek következtében álló hétig fosott.

Tőlünk kicsit lejjebb (tudom, földrajzul délebbre...) decemberre érik meg a kivi, de a felvidéki zord fagyok miatt nekünk már októberben le kellett szedni. Két ládával hoztunk haza, hat héten belül megérik és nekiállhatok lekvárt főzni.

A sikeres betakarítás után kölcsönösen kikészültünk a családjától, majd ittunk rá egy pohár bort és elmentünk táncolni. Eddig jó.

Másnap azonban rám jött a bélamú. Mintha egy villogó „értéktelen vagyok” feliratot hordtam volna a homlokomon, egyszerűen nyomott az élet, a toll nem siklott a papíron, és még a szar is ízetlennek tetszett. Ennek ellenpontozására megpróbáltam hasznos dolgokkal kitölteni silánynak hitt életemet. Csináltam két ajtódíszt őszi termésekből (egyet kívülre, egyet belülre), levízkőtlenítettem a fürdőt, kitakarítottam a lakást, kimostam két adag szennyest, megszakértettem a testvérem bonyolult és sértődékeny lelkivilágát, majd főztem egy kis gyömbéres-zelleres sütőtökkrémlevest baconchipssel és bazsalikommal, sütöttem egy vekni magos kenyeret, összehajintottam egy salátát, egy fahéjas túrókrémet és egy körtés-banános hamis cheesecake-et, végül rendet raktam a szekrényemben, majd egymás után háromszor megvacsoráztam. Nóórmális? Természetesen nem, de megtudtam miért: másnapra megjött. Kurva PMS, hát nem beugrottam? Majdnem elhittem, hogy nem vagyok tökéletes.

Mindannyian tudjuk, hogy a sütisütő-mesemondó nagymamában lakik egy másik, sötétebb személyiség is, amely ha valami légköri turbulencia miatt aktiválódik, akkor vége a családnak.
A top nagymama sztorit Lustanyunál olvastam: lustanyu.blog.nlcafe.hu/index.php, de az enyém is megér egy misét.

Bemelegítésként elmondanám, hogy az én nagymamám egy szent asszony volt. Nem piszkált senkit, hogy mikor lesz már rendes ember belőle, szó nélkül tűrte gyermekei és unokái válásait, zabigyerekeit és plasztikai műtéteit. Mindenkit megpróbált szeretni és megérteni, ezért fotós unokája nekiajándékozott egy s.k. aktnaptárat, Nagymama becsülettel kitette a falra. Aztán minden hónapban ragasztott a leányzóra melltartót és bugyogót, zsírpapírból.

Kedves barátnőm nagymamája internetfüggő, és meg van róla győződve, hogy a világhálón szellemek és ufók laknak, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, amikor az életünkre törnek (mondjuk a facebook privacy policyjét elnézve ez nem is akkora hülyeség). Ennek ellenére, halált megvető bátorságról tesz tanúbizonyságot, hiszen fenn van iwiwen és facebookon is, és ha összevész valamelyik unokával, akkor igazi trollként kitörli az ismerősei közül, és sértegető leveleket ír nekik búcsúzóul.

Az igazi show elem azonban kolléganőm nagyija. Nagyi a természet és a világháborúk gyermeke, ezért ha eltörik a karja, két paradicsomkaróból készített sínnel rögzíti a törött testrészt. Az orvos úri mulatság, és nem tudod meggyőzni arról, hogy ő is tb-t fizet, ezért már jogosult orvosi ellátásra anélkül is, hogy fizetségként a legpompásabb kakasát kell feláldoznia. Legújabb akciója az volt, hogy beletolatott valami rozsdás, kiálló kerítésdrótba, és csúnyán megsebezte a combját. Miután már kellően elfertőződött, idejét látta megmutatni az unokájának, aki elképedve vitte azonnal orvoshoz. A sebet kitisztították, de kötözésre kellett járni vele hetekig. Nagymama innentől kezdve a fejébe vette, hogy neki harangoztak, ezért minden este felhívta egyesével az egész rokonságot, és variált, hogy kire mit hagyományoz. Minden kötözés előtt összepakolt egy komplett bőröndöt, hogy őt most biztosan benn tartják, és képtelenség volt meggyőzni arról, hogy az ambulancián nincsenek kórtermek. Az orvos minden alkalommal biztosította Nagyit, hogy a seb szépen gyógyul, ám ő makacsul megmaradt a saját elméleténél, miszerint állapota rohamosan és irreverzibilisen romlik.
Az utolsó kötözés című komédiához Unoka statisztált, a sofőr szerepében. Szombat reggel fél nyolckor a fodrásznál kezdtek, hiszen ha benntartják a kórházban, nem nézhet ki slamposan, ezért is indultak háromnegyed hétkor a két utcával odébb lévő szalonba. Útközben meglátta Gizikét, ezért hogy üdvözölje, kinyitotta a kocsiajtót, Unoka alig győzött hatvanról lelassítani, hogy Nagyi ki ne essen a kocsiból. A három órás dauert Unoka kénytelen volt végigasszisztálni, hiszen „ennyi időt csak rá tud tán szánni szegény, beteg nagyanyjára”, majd elindultak vásárolni. Kétszer járták meg a boltot ÉS a piacot, mert valamit mindig elfelejtettek venni. 
Utolsó felvonásként Unokának egymaga kellett elindulnia pongyolát venni, ami a legfontosabb eleme volt a bevásárlólistának, de addigra Nagyi elfáradt. Kiadta hát az ukázt, hogy olyan pongyola kell, amely divatos, de nem hivalkodó, és egyben tükrözi Nagyi társadalmi státuszát, amely „nem olyan gazdag, mint egy orvos, de nem is olyan szegény”. Unoka pár órás hajsza után pont talált egy megfelelőt, mission completed. Egy szarvashibát azonban mégis elkövetett: sima szatyorban volt képes elhozni azt a pongyolát, ami azért skandalum, hiszen így a szomszédok látják, mit vett! Homo homini lupus, veszélyes világban élünk, mindenki figyel mindenit, de főleg mindenki Nagyit. Hiszen szerinte a telefont is lehallgatják, mondja ő, szerencsére nem minden irányba, ami nagyszerű, mert így kétnaponta fel tudja hívni Unokát, hogy hozzon már neki szigorúan három üveg ásványvizet. Amikor Unoka felvetette, hogy venne neki két zsugorral egyszerre, Nagyi felháborodott: annyi ásványvíz sosem fogy el.

Dauer, piac, bolt, pongyola és lelkifröccs után már csak az ügyeletre értek oda, de az orvos nagyon készségesen átkötözte a már majdnem gyógyult sebet és aláírta a zárójelentést, ami azt jelenti, hogy többet ezzel a problémával nem kell visszamenni. Erre a hírre Nagyi teljesen maga alá került, de bízunk benne, hogy hamarosan újra erőre kap és ismét kifundál valami szórakoztatóan kedélyborzolót.

A multinál mindig a fösz rossz végén állsz, kivéve azt a részét, hogy bejelentett, fehéren dolgozó munkaerő vagy. Egyébként előfordul, hogy kevesebbre állítják a munkaóráidat a rendszerben, cserébe háromhavonta íratnak veled alá új szerződést, hogy véletlenül se tudj előre tervezni, de ezek apróságok.

Ami viszont vérlázító, az az olcsójánoskodás. Ráadásul olyantól, akinek havi félmilla csak a repiköltség kerete. Ha külföldre utazik, első osztályon repül, ha te utazol, fapadoson. Sebaj, azért örülsz. Viszont utána van képe megkérdezni, hogy mi az a kilenc euró a költségeid között, és ha elmondod, hogy a fapadoson nem adtak kaját, és kénytelen voltál venni egy szendvicset, hogy kibírd a háromórás késést, akkor szkeptikusan hümmög. Ha ő vásárol, mindent elszámoltat, a legutolsó csomag csipszet is, amit az unokatesója gyerekeinek vesz. Ha te vásárolsz egy zacskó cukorkát az itthon maradt kollégáknak, akkor azt kizárólag saját zsebből teheted, de ő kérdezés nélkül kétszer is vesz belőle.

Ha repülőjegyet rendel magának, nem számít sem az ár, sem az, hogy mikor foglalja. Ha neked veszi: hónapokig vacillál, hogy egyáltalán utazhatsz-e, majd amikor végül belemegy, addig topog az opciók között, hogy már csak drága marad. Megveszi a legalacsonyabb árú jegyet, de nem számol azzal, hogy a reptér, ahova érkezel, 70 kilométerre van a várostól, és a busz, ami bevisz, többe kerül, mintha a drágább jegyet vette volna meg.

Külföldi kiküldetésen x összeg áll rendelkezésedre a napi étkezés fedezésére, de aláírsz egy papírt, hogy ennek csak a 60%-át költöd el. Ha megkérdezed, hogy akkor miért nem annyit adnak, azt válaszolja, mert 100% a keret. Ha megkérdezed, hogy akkor miért csak a 60%-át költheted el, azt mondja: ez az irányelv. Érted.

Az irodától 30 kilométerre foglalnak hotelt, mert azzal állunk szerződésben. A hotelszoba egy éjszakára 90 euró, amit szemrebbenés nélkül elszámol, viszont rosszallóan nézi a taxiköltségeidet, és megkér, hogy járj inkább busszal.

Külső tanácsadó céget alkalmaz, hogy havi háromezer euróért megideologizálja, hogy a nem működő vállalatirányítási rendszer tulajdonképpen működik. A fizetésed viszont befagyasztja, vagy, ami már a pofádba szarás kategóriáját súrolja, megemeli 2%-kal. Ha finoman jelzed, hogy ez nem hogy nem tükrözi a nyújtott teljesítményedet, sőt, még ki is gúnyolja, soha többé nem kapsz egy fillért sem.

Amúgy jófej: csinál neked játszóteret, hogy ne érezd olyan szűknek a ketreced.  Jóléti bizottságot alakít "önkéntesekből", és meghatároz egy költségkeretet a hangulatjavító intézkedésekre . Ebből kitelik havonta két gömb fagyi mindenkinek, és duhaj jókedvünkben elsétálunk a szomszéd fagyizóba. (Nem vicc. Az a vicc, hogy páros sorban, kézen fogva mentünk, hogy lássa, mennyire szánalmas ez. Nem látta.) Ha valaki csak egy gömb fagyit kér, az tök jó, mert marad egy kis pénz például virágkaspókra a közös helyiségbe, de majd  Ő megmondja, milyen színűt vehetsz. Megtréfálod, veszel öt különböző színűt, majd mikor megütközik azon, hogy egyik sem lila, akkor visszanyal a fagyi. A tőle tanult módszerrel magad köré gyűjtöd a kollégákat, és a lelkükre kötöd, hogy körmük szakadtáig állítsák, hogy az bizony mind lila. A végére elhiszi. Szánalmas kis elégtételünkből elélünk egy hónapig.

Ha mítingnek aposztrofált igehirdetés van, elzengi, hogy nehéz évünk lesz, de ne lankadj, sőt kérj extra munkát. A vállalat minden negyedévben rekordbevételt könyvel el, az összes menedzser egymás föszét szopja vállát veregeti, de ha veled beszélnek, felöltik a válságarcot, és aggódó tremolóban közlik, hogy nem biztos, hogy lesz fizuemelés, hiszen a válságnak most jön a második hulláma. Fuckyeah.

Neked még mindig van önbecsülésed? Túl sok a jól végzett munka fölötti öröm az életedben? Megoldjuk. Legyél a kollégánk a service centerben.

- Jössz velem Rudabányára vadkempingezni és búvárkodni? – kérdezte a Legény.

- Hülye vagy, ősszel? Szó sem lehet róla – válaszoltam magamból kikelve.

Ennek megfelelően másnap délután izgatottan haladtam legényestül-sátrastul Rudabánya felé. Az egyik barátja ugyanis egy szakmai polihisztor: alpinista-renovátor-exkavátor-termitáror és még ipari búvár is, ezért fogta magát, és két őrült biológussal valamint egy Bear Grylls típusú haverral lerándult a festői világvégére. A rudabányai Bear Grylls természetesen csak szeretne hasonlítani a műnomád faszagyerekhez, ezért hívjuk is inkább Gryllus Medvének, annál is inkább, mivel testfelépítése inkább hasonlít a Gryllus Vilmoséhoz, mint a Discovery sztárjáéhoz. Amikor megérkeztünk, már nagyban sütötték a szalonnát, és én olyan éhes voltam, hogy képtelenségnek tűnt kivárni, amíg megsül az én tömböm. Ekkor Areti (alpinista-renovátor-exkavátor-termitáror és ipari búvár) fogott egy pleisztocén-korinak látszó, gofrisütőhöz hasonló öntöttvas alkalmatosságot, és három másodperc alatt készre sütötte a szalonnámatt, miközben zsírjukat végigcsöpögtette két szelet kenyéren. Életemben ekkora mutatványt még nem láttam. Gryllusunk ezt megpróbálta felültromfolni, ezért közölte, hogy ő akkora nomád, hogy nem állít fel sátrat, hanem a szabad ég alatt alszik. Hű meg há, pont leszartuk. Miután kielégítettem a maslow-i piramis alján elhelyezkedő szükségleteimet, egyből aludni tértem. Legény és Areti pirkadatig még megittak két liter, borként forgalmazott instant vesekövet, és körberakták kövekkel a  közelben szunnyadó Gryllus Medvét, majd röhögtek, amikor az minden mozdulattal beverte magát egy indokolatlanul ott-tartózkodó szikladarabba.

Reggel hatkor arra ébredtem, hogy a biológus pár hangosan csicseregve már neoprénbe-glóriába’ várja a merülést. Kikászálódtam négy pulcsimból és két takarómból, és roppant büszke voltam magamra, hogy túléltem az éjszakát. Nomád mosollyal az arcomon kipróbáltam, milyen macska módra szarni (gödröt ásol, elkaparod), aztán leültem a tűz mellé, és nyugodtan kivártam, hogy Areti főzzön nekem egy kávét. Megállapítottam, hogy nem okoz gondot, hogy kiszakadjak a civilizációból, ha van, aki felverje a sátramat, megsüsse a szalonnámat és csináljon nekem kávét.

Eközben Gryllus Medve (szerinte) hajmeresztő mutatványok közepette szerzett tűzifát, majd nekiállt reggelizni. Poharat direkt nem hozott, ezért levágta egy sörösdoboz tetejét, kávét öntött bele, majd direkt nem kérte el senkitől a kanalát, hanem felvett a földről egy ágat és megkavarta…  büszkén szétnézett, de mi faarccal kavartuk a kávénkat a rendes kanalunkkal. Ezek után bejárta a környéket, eltévedt, majd letagadta. A nap fémpontya az volt, amikor egy szál gatyában, búvárruha nélkül ment úszni a tizenöt fokos vízbe, hogy megkeresse a helyi urbánus rurális legenda szerint a tóban fészkelő 35 kilós törpeharcsát. Miután újfent szóra sem méltattuk, meg nem értett művészként nekiállt szalonnát sütni délelőtt tizenegykor, és fél hatig abba sem hagyta. Ezzel végre elérte, hogy ráfigyeljünk, sorban járultunk a színe elé. Csak azt nem értem, miért nem ezzel kezdte.

A búvárkodásról annyit tudok mondani, hogy a neoprén ruhát felvenni totál metál szívás, a teljes menetfelszerelés – ólomöv, oxigénpalack és egyéb majomságok – harminc kiló. Egyszálbél mivoltomat lehúzta a súly és úgy eldőltem a térdig érő vízben, mint egy zsák krumpli, úgy kellett betolni a mélyvízbe. A süllyesztő-emelő berendezés használata roppant egyszerű, mindössze két gomb van a kezedben, ha az egyiket nyomod, süllyedsz, ha a másikat, emelkedsz. Ez öt méter mélyen nagyon bonyolultnak tűnt, ezért többször hasaltam a takonyszerű iszapban, mint úsztam a vízben. A Legény természetesen nagyon ügyes volt, de hát miben nem az (nem mintha nem tudnék ilyet mondani, de most nem teszem, mert még úgy tűnne, hogy irigy vagyok, közben meg tényleg).

Kapcsolatunk egyik szakítópróbáját foglalnám most frappáns dialógusba.

- El kell mennem ma este, Tomival találkozom, odaadok neki valamit.

- Titok, hogy mit?

- Az. De ha megígéred, hogy tényleg senkinek nem adod tovább, akkor elmondom.

- Ez nagyon komolyan hangzik, megígérem.

- Hát, fűről van szó.

- Ne már, hogy díler vagy.

- Hát, de.

- Jézus, Mária, Szent József és a tevék. Kitől veszed a cuccot?

- Haverok termelik otthon, Felvidéken.

- Na ne. Ismerem őket?

- Ne haragudj, nem adhatom ki a kontaktjaimat.

- Nem hiszem el, hogy te ilyenben részt veszel. Hogy fér ez meg azzal, hogy  egészséges életmód meg keleti filozófia? Te vagy a díler buddha?

- Hát, valamiből meg kell élni, sokan csinálják. Tudod, az nagyon szegény vidék. De majd egyszer kiszállok ebből.

- Persze, ezt mondják a függők is.

- De én csak árulom.

- Fasza, megnyugodtam. És mégis hogy jut el hozzád az anyag?

- Jó, figyelj, ne kérdezz többet, már így is túl sokat mondtam.

- Hát de most bízol bennem vagy sem? Vagy én már nem tudom, mi van.

- Apám segít a szállításban.

- APÁD IS BENNE VAN?

- Persze, mit gondoltál, tényleg a műfenyőkoszorú-készítésből élünk meg?

- Csodálkoztam is, hogy tényleg ennyien vannak, akik megveszik azokat a rondaságokat. Úristen, és szegény anyád nem tud semmit?!

- Nem hát.

Ezek után mérföldes csend lett. Mérlegeltem. A tenyerén hordoz, ágyba hozza a reggelit, bakot ugrik, árkot ás, konfettit szór… és díler.

- Most ezt komolyan elhitted?

Felment bennem a pumpa. Ez engem szívat! Mérgemben úgy elkezdtem sírni, hogy alig győzött megesküdni az összes szentekre, hogy soha egy grammot nem adott el senkinek. Másnaptól ez volt a szezon sztorija. Akkor már én is nevettem. A hétvégi Jurij koncerten pedig megkértem az énekest, hogy neki dedikálja a leglíraibb számukat.

Álmainkban állítólag feldolgozzuk a napi történéseket és traumákat, kódjelekkel üzenünk magunknak, csak győzzük megfejteni. Az állatoknak könnyű – gondolhatjuk – hiszen, ha jár a lábuk álmukban, biztosan futnak valami után vagy elől. Na ja, mondd ezt egy depressziós, értelmiségi szobamacskának. A főnökömmel rendszeresen versenyzünk, ki álmodott nagyobb fasságot. Eddig én vezetek, ezzel.

István király és tanácsosa megfenyegettek, hogy megölnek, és nem volt más választásom, minthogy én öljem meg őket. Amikor leütöttem a fejüket, kiderült, hogy gipszből vannak. Nagyon csodálkoztam, de nem éreztem bűntudatot, hiszen csak az irhámat mentettem, de menekülnöm kellett, mert a királyné látta, mi történt, így kiosontam a palotából. A saját autómmal nem indulhattam útnak, azt felismernék, így gyorsan telepakoltam kajával és pokrócokkal a (minden háztartásban fellelhető) guruló kádat és usgyi! Egész éjszaka gurultam, csak reggel álltam meg, Olaszországban, egy tisztáson, ahol családok és egy komplett turistabusz piknikezett. Felmásztam a parkoló melletti meredek dombra, és csak a tetején vettem észre, hogy kopott bársonyból van. Nem, nincs csattanó, ez a vége. Egy hidegvérű gipszgyilkos veszett el bennem, és bársonyfixációm is van.

Futott még kategória az az álom is, amikor a volt sógorommal összefutottam az utcán. Szégyenlősen köszönt, majd zavarában kék hótaposó csizmává változott és közölte, hogy úgy szeretne megdugni. Erre én szigorúan közöltem, hogy tudom, de álljon már fel és szedje össze magát. Önbizalomból ötös.

Szintén dobogós az az álom, amikor találkoztam a volt férjemmel, aki a f.szát a nyakában hordta egy madzagra felfűzve, és melléakasztott még egy vonalzót, hogy a csajok lássák, hogy neki mekkora van. Éppen akkor jött haza egy marokkói nyaralásból, és nekem is hozott ajándékot: egy kukából kiguberált hajcsatot, amire ugyan rá volt száradva valami dzsuva, de exférj biztosított arról, hogy könnyen lejön. Adott még mellé egy nyakba akasztható vonalzót is, arra az esetre, ha a barátom is a nyakában szeretné hordani a cuccost. Na látjátok, így kell jó kapcsolatban maradni az exszel válás után.

Tömegközlekedni jó. A busz, villamos és troli a tanulás tárháza, főleg ha kórházjáratról van szó, tehát  érinti a klinikákat, mert így öt megállón belül kardiológussá vagy belgyógyásszá képzed magad. Gyorsuló világunkban az emberek felismerik a helyzetben rejlő lehetőségeket, és a tömegközlekedési eszközből egyszerre rendelő, mónikasó vagy fejvadász iroda válik. A múltkor például egy profi férfi HR-es interjúztatott egy tehetséges és motivált női alanyt a villamoson.

-          - Te, nem akarsz hozzám beállni dolgozni?

-          - Hát, lehet, de még nem csináltam. Meg osztán mennyit fizet?

-          - Hát, itt a környéken háromezerér’ csinálják.

-          - De neked már annyi csajod van.

-          - Esküszöm, te lennél az egyetlen. Mennénk Bécsbe is. Négyezer a szállás.

-          - Tyű, az drága!

-          - Háde két menettel mekkeresed még a kajádat is.

-          - Oszt’ mikor kéne kezdeni?

-          - Hát az úgy van, hogy lenne egy próba azér’, a sógorommal, oszt majd meglássuk.

-          - De gumival?

-          - Hát, azt még meglássuk.

-          - Jóvan, menjünk.

     Kedves nézőink, így szökken szarba szárba egy karrier. És még azt mondják, nincsenek lehetőségek, amikor újra és újra bebizonyosodik, hogy aki elfogadja, hogy az élet szívás, az után két kézzel kapkodnak.

Ez az önkéntes ellentéte, ugye. Ez van nálunk. Az önkéntesség az Államokban nagy hagyománnyal rendelkező, jól működő dolog, csak úgy, mint a fundraising, amit viszont ha mi csinálunk, tarhálásként jön le. Talán egy jótékonysági bál hatékonyabb, de az emberek ugye megeszik reggelire a napi nihilt, és nem érdekli őket az ilyesmi. Én sem vagyok jobb egy centivel sem, egy darab ilyen bálon nem voltam még, de majd ha nyugdíjas leszek (addig meg tartsanak ki a rászorulók).

Egyszer megkerestem a helyi önkéntes szervezetet, hogy szívesen beszélgetnék kórházi betegekkel, hogy gyorsabban teljen a bent töltött idő. Közölték, hogy ez sajnos még nem lehetséges, de felajánlották, hogy iratokat fénymásolhatok és rendszerezhetek. Köszi, napi nyolc és fél óra irodában hervadás után mindenképp szeretném. Aztán jelentkeztem egy hirdetésre, ahol a gyermekonkológiára kerestek önkénteseket. Roppant mód örültek a jelentkezésemnek, és ígérték, hogy szólnak, mikor mehetek. Azóta is folyton csak írnak, pedig két hónappal később  újra megkerestem őket. Exférj az állatkertben jelentkezett ganét lapátolni meg orrszarvút etetni, de úgy néztek rá, mint az elmeháborodottra. Nem kell az ingyen munkaerő, mert nem tudják lepapírozni, főleg ha még diplomás is. Édesanya egy önkéntelen szervezeten keresztül próbált meg kijutni egy gyermekotthonba, de kiderült, hogy a szervezet úgy vállalta el a közvetítő szerepét, hogy nincs is kapcsolatban az otthonnal.

Na de most felvirradt az önkéntesek napja! Felállítottak egy sátrat a főtéren, és beleraktak három dilettáns, álmatag embert, akik csak annyit tudtak kérdezni, hogy van-e már valami konkrét elképzelésem. Mindháromnak egyesével elmondtam, hogy van. Ahelyett, hogy elmondták volna, hogy tehetem ezt meg, elém tettek egy jókora paksamétát, hogy válasszak kedvemre. Jó kis lista volt, szó ami szó, és végre belekerült a kórházi betegekkel való beszélgetés és az állatkerti ganéhányás is. Le vagyok nyűgözve. Viszont az éppen koncertező, nájlonrambó jellegű tinirockzenekar vad riffjei ellehetetlenítették a beszélgetést, ezért megkérdeztem, hogy ez a lista fenn van-e az interneten. Nem, hová gondolok, ennek az a lényege, hogy személyes beszélgetés alapján induljon el a munka. Értem én, csak leszarom ha nem teszik könnyen elérhetővé mindenki számára a lehetőségeket, akkor várhatják, hogy jelentkezzenek. Erre megint jöttek a személyes beszélgetés fontosságával, ezért gyorsan kitöltöttem az űrlapjukat és otthagytam őket. Lúzerek, füstölögtem, állítom ha meg is keresnek, valami tetű irodai munkát ajánlanak megint. De nem úszták meg ennyivel, ugyanis édesanyám szintén arra járt és kiosztotta őket, hogy hogy képzelik, hogy az ő ostoba kis rendszerük működőképes. Mire ők sértődötten visszavágtak, hogy azért nincs fenn a lista a neten, mert akkor az emberek jól megkerülnék őket, és maguk vennék fel a kapcsolatot a fogadó intézménnyel. Erre anyám közölte, hogy talán nem kellene a szervezet elérhetőségét felrakni, elég a nevét. Mire ők: jaaa, tényleg. Azóta valahogy jönnek az ímélek a lehetőségekről. Kösz, anya.

Minden nőnek ismerős az a szituáció, hogy táskájában a füstölt disznóorrtól a halott német katonáig mindent megtalál, kivéve az iratait. Ezt a helyzetet az a parajelenség kíséri, hogy ilyenkor igazoltatnak a rendőrök. Kár, hogy nem úgy működik, mint a tömegközlekedésben, hogy ha otthon marad a bérleted, bemutathatod utólag Tudom, kell a büntipénz, szegény az eklézsia. Na de mit tesz az egyszeri nő, ha a cipőre vagy táskára félretett pénz a tét?

Túrja a táskát kétségbeesetten, és biztosítja a közt, hogy rögtön meglesznek a tapírok, eközben természetesen haragszik a táskájára. Egyszer  csak beléhasít, hogy a papírok a halványkék csíkos táskájában vannak, nem pedig a sötétkék csíkosban (és igenis kellett két csíkos táska, mert az egyiket a bézs, a másikat az őzbarna cipőjével szereti hordani, oké?). És akkor tehetetlen dühében elkezd sírni. Mert amúgy is ma reggel jött meg, durva életbe, akkor is elsírta magát, mikor az előbb az orra előtt váltott pirosra a lámpa. Próbál úgy tenni, mint aki nem sír, közben ordít róla, hogy de. Nincs nála zsebkendő, csorog az orra. Vakarásnak szánt mozdulattal letörli, de csak szétkeni, és egy nagy, zöldesszürke csupasz csiga galádul kiül a szája fölé. Nem veszi észre. A rendőrök azt sem tudják, hogy hogy álcázzák sajnálatnak a röhögésüket, ezért inkább adnak neki egy zsebkendőt és elengedik. A nő ekkor már gyakorlatilag a nyakukba borulva zokog és szent eskü alatt fogadja, hogy kidobja az összes táskáját a picsába. Most már nem tartja égőnek a férfiaknál „második pöcsként” ismert jelenséget, amikor is a default csomag mellett ott figyel egy dupla akkora: nadrágzsebbe gyömöszölt iratok, pénztárca, kulcs és egyéb túlélő eszközök. Érzékeny búcsút vesznek egymástól, a nő kap útravalóul egy csomag zsepit, majd elhajt. Ahogy csökken a stressz, úgy értékeli egyre jobban a szerencséjét, és szeretné viszonozni a kedvességet. A következő benzinkúton megáll, vesz két fánkot és két kávét. Diadalittasan robog vissza, index nélkül jobbról előz, majd satufékkel csökkenti a sebességet hetvenről ötvenre, mert eszébe jut, hogy kétszer egymás után nem lesz szerencséje. Még ott találja a két egyenruhást, kezükbe nyomja az uzsicsomagot, azok tiltakoznak, hogy ez vesztegetésnek minősül, de nincs mese, meg kell enni, annyira kérlelően néz rájuk a nő. Ragyogva ül be az autójába, ezt is elintézte, és békésen hajt hazafelé. A pirosnál megáll, nézelődik, és az egyik kirakatban meglát egy piros csíkos táskát. A következő saroknál leparkol, bemegy a boltba és megveszi, hiszen megérdemli, most spórolt meg harmincezer forintot…

Mindig is fogékony voltam a világ igazságtalanságára, főleg ha az egy szőrös négylábú éhezésében jelentkezett. Anyám dupla adag tízórait csomagolt, mert tudta, hogy a fele rendre kóbor macskák gyomrában landol. Amelyiket nem tudtam megetetni, azt hazavittem. Az ismerőseim vérszemet kaptak, és sorra hozták az elárvult jószágokat, akiken valahogy mindig sikerült túladnunk. Valószínűleg ez a megmentős mánia egyben vezeklés is, mert a macskánk első ellését én küldtem az égbe. Tessék, belekiáltom a szájberpusztába. Történt ugyanis, hogy egy ismerős „szakértő” bebeszélte Édesanyának, hogy éterrel kellemesen el lehet altatni a nem kívánt jószágokat. Fájni biztosan nem fájt nekik, de végigzokogtam az egészet, és még így tizennégy év távlatából is bűzös, rothadó iszonyat környékez, ha eszembe jut. Ezek után közöltem, hogy nincs az a pénz, hogy még egy ilyen akcióhoz hozzájáruljak, inkább gondoskodom én az összes ivadékról. A következő években nagyjából harminc kismacskát szoktattam szobatisztaságra, anyatejről szilárd táplálékra, és mindnek találtam gazdát is. Próbáltam arra nevelni őket, hogy az egér és a madár nem préda, hanem barát, de olyan sikertelenül, hogy kénytelen voltam belátni: nem én fogom megfordítani a táplálékláncot. Mondhatnók, hogy levezekeltem a penzumot, de valami miatt még mindig megtalálnak az elesett szőrösök.

A jó múltkor egy fán ragadt kismacskát egyesítettünk újra a családjával, potom három órás művelet eredményeként. Felhívtam az állatvédőket, a tűzoltókat és a helyszínelőket, de vasárnap este lévén mindenki szart az egészbe. Leszólítottam találomra egy nagypapát, felmásztam a nyakába, kúpászkodtam, de nem értem el a jószágot. Végül egy majomügyességű, félemós srácnak sikerült felkúsznia oda, ahol a szőrzsák miákolt, de ő sem érte el, mert az csak hátrált és hátrált. Végül a srác megrázta az ágat, aláálltunk egy kifeszített pokróccal, és elkaptuk a sziki-szökevényt. A cica kiugrott, és a fa alatti bokorban lapuló kistestvérével együtt hazafutott. Anyukája már várta a kerítés tövében. Ó, hepiend.

Aztán legközelebb egy elütött, vérben agonizáló macska akadt az utamba. Hívtam az állatvédőket, de már nem lehetett megmenteni. Ríttam nagyon. Gondoltam, majd legközelebb, és vártam a következő mentési alkalmat. És jött.

Hazafelé meghallottam, hogy az egyik autó nyávog. Megállok, belenézek, üres. De nyávog. Eliszonyodva gondoltam, hogy a macska a motortérben sínylődik. Nekiálltam vigasztalni, ami a járókelőknek úgy jött le, hogy egy kattant nő gügyög az autónak, de nem bántam. Felhívtam az állatvédőket, aki átirányítottak a rendőrségre. Disszertáló hanghordozásomat bevetve, halálos komolyan előadtam, miről van szó, és hogy szólni kell a tulajnak. A rend őre úgy tett, mint aki nem nevet, és tíz perc múlva már jött is egy aggódó pár, hogy a rendőrség szólt, mi baj van a kocsival? Belenőtt egy macska. A srác kinyitotta a motorháztetőt, és valóban, egy apró cirmos ugrott ki belőle. Bemenekült egy másik kocsi alá, és a kerék mellett újra belemászott a motortérbe. Próbáltuk kajával kiimádkozni onnan, de jobban félt attól, hogy megmentjük, mint attól, hogy belesül a motorba. Újra tárcsáztam a rendőrséget, a köz most már leplezetlenül kiröhögött, de azért utánanézett a másik autó tulajának. Telefonszámot nem talált, úgyhogy megvártuk amíg megérkezik a tulaj. Szőrös és tetovált külseje ellenére abszolút együttműködő volt, és kérésünkre lassan nyitotta fel a motorháztetőt, mi meg hárman körbeálltuk, hogy elkaphassuk. Mindannyiunk kezéből kicsúszott, de előtte még szétforgácsolta az ujjainkat, nagyjából úgy, mint a Tom és Jerry piranhakutyás epizódjában.

Amíg elhűlten bámultuk, ahogy csorog a kezünkből a vér, a macska belemászott egy harmadik autó motorterébe. Hagytuk a mentést a picsába és elmentünk a baleseti sebészetre, ahonnan öt óra múlva már szabadultunk is. Eközben meghallgattunk egy késelős sztorit, végignéztük az áldozatokat, meghallgattuk az orvos szakvéleményét, miszerint balfaszok vagyunk, hogy nem hagytuk a vérbe azt a macskát, és különben is hármunknak a veszettség elleni oltássorozat másfél millába fog kerülni. Mintha ez a pénz mentené meg a magyar egészségügyet…

Öt oltás (1 tetanusz, 2 veszettség, 2 Lidocain a kezembe, mert szikével kellett kipucolni a sebeket) és öt elbaszott óra után végül hazafelé menet láttuk, hogy a macskert csak kivasalta egy autó. Állítólag, ha megszereztük volna a fejét, elkerülhettük volna az oltásokat, mert abból kimutatták volna, hogy veszett volt-e. Mibe sem telt volna a széttrancsírozott állattetemet lefejezni, főleg, hogy ezt az információt egy hét múlva, a második oltás alkalmával közölték.

Na de majd legközelebb…

Templomban lenni olyan, mintha egy felső kategóriás autóban ülnél.Télen fűtöttek az ülések, nyáron isteni a klíma. Viccet félretéve, néha tényleg jó templomba menni és azt mondani a körülötted állóknak, hogy „áldás, békesség”. Meghallgatni  egy szépen felépített, emberi hangon, emberekhez szóló beszédet, és kicsit megtisztulva hazamenni. Hozzám a református istentisztelet közelebb áll, mint a katolikus, de nem vagyok szakértő. Nagymamám görög katolikus volt, és kicsiként még izgalmas volt a tömjént szagolni és azon gondolkozni, hogy mit keres az oltár mögötti freskón, a sok leples-sarus római fazon között, egy Lolka és Bolka ruhás, csehszlovák kisfiú (művtöri szakosoknak kiváló szakdolgozati téma lehet a szocmese ütközése a szakrális festészettel). Felnőttként azóta egyszer vettem részt görkat szertartáson. Házasságkötés volt az apropó, és ciki-nem ciki, én roppant viccesnek tartottam, mikor megkoronázták a feleket (a korona pont úgy nézett ki, mint a Burger Kinges), és háromszor körbesétálták a kántáló pappal az oltárt. Ez olyan kármegelőző intézkedésnek tűnt, mint amikor gyerekkorunkban egyszerre mondtunk ugyanazt, és aki előbb mondta, hogy százhárom, keresztbe tette a lábát, majd lekopogta, azt nem érte bosszúság.

Szóval a refiknél nem kántálnak, sajnos nincs tömjénillat, viszont a gyerekek külön istentiszteleten vehetnek részt, ahol az ő szintjükön beszélnek a transzcendensről. A felnőtt istentiszteleteken pedig néha még nevetni is lehet. Például, mikor a szótagolva beszélő, szúrós szemű lelkész néni súlyosan mennydörgi, hogy mindannyian bűnösek vagyunk, és meg sem érdemeljük, hogy élünk. Majd ezek után egy kisbabát keresztel meg, de ahelyett, hogy összetenné a két kezét, hogy még odatéved valaki, inkább a maradék klientúrát is elijeszti prédikációjával, miszerint a gyarló ember soha nem fogja megérteni az isteni nagyságot, próbálkozni ugyan lehet, de minek. Amikor már legszívesebben megdobálnád az úrvacsora kellékeivel, jön a püspök és intelligensen leoltja.

„Nem szeretném, ha úgy járnánk, mint az egyszeri ember, akit megkérdeznek otthon, hogy miről beszélt aznap a pap. Hát a bűnről. És mit mondott róla? Hát, ellenezte. Mert az istentisztelet nem erről szól.” A gyülekezet szolidan röhög, hoppá, ezt vette az m1, élőben hallja az ország. A szúrós szemű néni töpörödött, fittyedt szájú babkoboldként a helyére suhog, de tanul az esetből, mert legközelebb már csak szótagol, de nem mennydörög.

A mai alkalom különösen hozzám szólt, mert a belső békéről és csendről volt szó, amire nagy szükségem volt. Jól passzolt a helyzethez az a pár hónapos kisbaba, aki végigüvöltötte az egészet, élvezte, ahogy visszhangzik a templom, és az anyja még a gyereknél is hangosabban csittegett. Már majdnem megkértem az anyukát, hadd vegyem ölbe a gyereket, mert látszik rajta, hogy kontakthibás (érintéshiánya van), ám ekkor észbe kapott, kivette a babakocsiból és ringatni kezdte. A másik izgalmas tényező a mellettem ülő hölgy volt. Picsarózsaszín, csöcskidobós pántos felsőt viselt, fekete csipkebetéttel, hozzá olyan rövid szoknyát, amit mások övnek hordanak, picsarózsaszín körmöket és szájat, szemöldökig érő kék szemfestéket. Minden zsoltár dallamát ismerte, úgyhogy egyből elképzeltem, hogy ő egy jobb sorsra érdemes leány, akinek a lelke tiszta, de a teste megélhetési megfontolásból romlott. Felfokozott felebaráti sajnálatom ellenére azért erősen figyeltem a táskámat. Az elméletemet megkarcolta a tény, hogy minden egyes nénivel összeköszönt. Ez teljesen összezavart, mert nem illett a sztoriba, de igyekeztem továbbra is az igére koncentrálni. Hiszen egy igazi buddhát jó keresztényt semmi nem zavarhatja meg a belső béka elérésében. Sőt, segít, ha szembemész a szülői tanítással, és olyan sokat iszol, hogy békanő a hasadba.

Münk. Anya névnapját egy étteremben szerettük volna megülni, és úgy döntöttünk, hogy ezt egy kirándulással egybekötve tesszük meg. Elautókáztunk Olcsvaapátiba, mert Édesanya úgy hallotta, az nagyon szép hely. Érkezéskor konstatáltuk, hogy a tücsökciripelésen kívül nem sok minden történik ott, viszont épp arra folyt a Szamos, és volt rajta egy komp is.Kalandvágyból ráhajtottunk, és amíg átértünk a túlpartra, kikérdeztük a kompos bácsit, hogy járnak-e erre turisták, és ha igen, mit szoktak itt csinálni. Vakarta a fejét majd kibökte:
- Hát, megőrülnek.
- És olyankor mi van?
- Hát, egész éjjel ordibálnak.

Kiderült, hogy a régió szeszturizmusból él: a faluban is van egy pálinkafőzde, a szomszédos Panyolán meg egy másik, de sajnos ezek épp nem volt nyitva. Ezért inkább kihasználtuk a komp nyújtotta lehetőségeket, és zeneszerzőset játszottunk (kompon álltunk), majd elmentünk Gergelyiugornyára, ami arról híres, hogy van egy Gergely szobor a hídon, amelyik éppen ugornya, mert ott legalább az éttermek nyitva voltak. Bele is botlottunk egy mutatós fogadóba, amely ambíciózusan egyszerre minden akart lenni. Voltak trópusi növények, művirágok, egy színes, műanyag játszótér, bőrfotelek, biliárdasztal, és egy gránit kandalló, amit első és második nekifutásra is inkább krematóriumnak tetszett. Amikor leülni készültünk, észrevettük, hogy egy hörcsögnyi morzsakupac ül az asztal közepén. Édesanya egy bűvészmozdulattal meglebbentette a terítőt , mire a morzsák átköltöztek az asztal túloldalára. A pincérlény a morzsákat szakszerűen a földre seperte, majd túlburjánzó udvariassági formulákkal felvette a rendelést, hogy kompenzálja a kezdeti bakit. Annyira figyelt arra, hogy a tizenéves öcsémet is magázza, sőt fiatalúrnak szólítsa, hogy nem sikerült leírnia, amit rendeltünk Ekkor kiesett a szerepéből, és őszinte megdöbbenéssel és erős tájszólással visszakérdezett, hogy: „MOST AKKOR MIT?” Végül megkaptuk, amit kértünk, és mindenki körbeadta a tányérját, és sajnálkoztunk, hogy a másik már megint jobbat rendelt. A pincérlányban erre meghűlt a szar, és kiküldte a konyhafőnököt, egy tulipiros hajú, monroe piercinges kisebbségit, aki halálra vált fejjel érdeklődött, hogy ugye nem az ÁNTSZ-től jöttünk meg vagyunk-e elégedve a kajával. Miután biztosítottuk arról, hogy ez csak a sáskaszemléletű családunk rutinrituáléja, megnyugodott, mi meg faltunk tovább. Fizetésnél kiderült, hogy sem öcsémnél, sem nálam nincs pénz, úgyhogy Édesanya hívott meg minket a saját névnapi ajándékára.

Ezután sétáltunk egyet még az üdülőtelepen, szlalomoztunk a koradélutáni részegek között, és megnéztük, hogyan kelnek ki a szúnyoglárvák a Tiszában. Végezetül öcsémmel megpróbáltunk utólag megkeresni az ebéd árát: Anyának melege lett, és az utca közepén nekiállt diszkréten levenni a harisnyáját, mi meg kiabáltunk, hogy Sztriptíz, sztriptíz! A várt fedezet nem folyt be, viszont nagyszerűen szórakozott egész Ugornya.
 

Fesztiválszezon van, rajzanak a tizenéves műhippik, de mi persze mások vagyunk! Ez már rögtön abban megnyilvánul, hogy nem a mainstream fesztekre megyünk (na jó a Campusra igen, de psszt), hanem a felvidéki Gombaszögi Diáktáborba, Krasznahorka váraljára. Ez olyan, mint a tusványosi, csak kisebb. A Legény itt sztár, mert az exzenekarával már két ízben is fellépett (puncs és vanília), és az egyik daluk a tábor indulójává vált. A zenekar már a múlté, de az emlék elevenen él, aminek köszönhetően ingyér jutottunk be. Én csak az utolsó estére értem oda, így lemaradtam egy csomó foglalkozásról és előadásról, ami kár, mert nagyon pöpec programok voltak.

Négyszáz ember, pici kemping, víz már csak mutatóban, viszont minden zsebben nő házipálinka, ami nagy szerencse, mert a bor olyan szinten tablettás volt, hogy bár ugyanazt kértük mind a ketten, az enyémnek tök más volt az íze. Én viszonylag nyugdíjasba nyomtam a szoárét, egykor már aludni is tértem. Hajnal ötkor arra keltem, hogy elfelejtettem pisilni és fogat mosni. És hogy egyedül vagyok a sátorban. Elindultam megkeresni a Legényt, akit nagyon csacsi állapotban találtam meg: dinnyéből itta a vodkát, de csak azért, mert a rumbo már elfogyott (rum és borovicska, helyi különlegesség). Végül beraktam a sátorba, és már épp elvackoltunk, amikor jött a kemény mag. A tábori hagyományoknak megfelelően csak meg akartak győződni arról, hogy aki alszik, jól alszik-e, és ha igen, akkor inkább igyon. Hangosbeszélőbe üvöltötték a tábori csasztuskát, és bográcson verték hozzá a taktust sátorvassal. Dallam innen, 0:39-től:

Basznak a verebek a jegenyefááán óó spricc spricc, sálálá spricc spricc!

Ezt hetvenötször, majd megunták, és erre zendítettek rá:

Basznak a jegenyek a verebefááán spricc spricc, sálálá spricc spricc!

Hálistennek hozzánk is elértek, megrázták a sátrat, mi meg lapultunk, mint szar a fűben. Feltépték a cipzárt, de Stevie Wonderre ihatták magukat, mert nem látták, hogy bent vagyunk, és továbbálltak. Kirángatták a szomszédot a sátrából és megitatták pálinkával. A következő szomszéd már meg sem várta, hogy a szájába erőszakolják az üveget, inkább a sajátját tartotta a szájához. A kemény mag annyira matematikus állapotban volt, hogy nem vette észre, hogy a tag ásványvizet vedel, azt is zárt üvegen keresztül. Akit nem találtak otthon, annak hagytak ajándékot az ajtaja előtt. Mi egy rothadt hússal teli zacskót kaptunk, de volt olyan szerencsés, aki ennél sokkal személyesebb meglepetést érdemelt: konkrétan odaszartak a sátra elé. Kultúra jeszty.

Hazafelé felvettünk két székely stoppost, akiktől megtudtuk, milyen a székely virtus. Ezen túl ha szemetek a kocsmában, szét kell vágni a pultot láncfűrésszel, ha pedig gyalogosan nem vesznek komolyan, kombájnnal kell érkezni. Azt hiszem, zsebemben az élet, és bicskának hívják.

Tudom, hogy a nők nem finganak, legfeljebb púderfelhőt, és nem szarnak, csak pillangókat. De. Emelje fel a kezét az a nő, akivel még nem fordult elő, hogy már a lábujjai is keresztbe álltak, annyira kellett pukkantania, és mikor halló- és szaglótávolságon kívül ért, odareccsintett egy isteneset és aztán elégedetten felsóhajtott. Úgy vagyok most, mint Stevie Wonder, nem látom a kezeket.

Kezdem akkor én a vallomást. Világéletemben nagy fingomat voltam, és sosem éreztem emiatt rosszul magam, hiszen otthon azt tanultam, hogy elengedjük és nevetünk rajta.  Illetve helyesbítek, amikor a szociális érzékem kezdett kibontakozni, akkor már igen. Mert bár tudtam, hogy nem illik, de azt is, hogy nem egészséges visszatartani, ezért megpróbáltam csendben megszabadulni súlytalan koloncomtól. Azt hiszem, most már értem, miért nem szerettek engem a mazsorett csoportban.

Mikor rájöttem, hogy a népszerűség fontosabb, mint az egészség, felhagytam ezen közösségromboló tevékenységemmel, és igyekeztem diszkrétebben intézni az altáji szellőztetést. Például azt a taktikát mindenki ismeri, amikor csak kis adagokban engedjük el a galambsereget, vagy amikor séta közben rábízzuk magunkat a menetszélre. Aztán néha megfordul a szél, de hát kockázat nélkül nincs siker. A PMS egyik tünete is a hatványozott gázrobbanás, úgyhogy ilyenkor fokozottan nehezebb dolga van az ember lányának. Az időskor egyik áldása lesz, amikor ez elmúlik, különben is akkor már büntetlenül lehet rotyogtatni. Egyrészt az ember annak is örülni fog, ha van emésztése, másrészt lehet szerepelni az onokák előtt. Nagyapám rendszeresen azzal hülyített minket, hogy eleresztett egyet és felkiáltott: „Halljátok? Harkály! Keressük meg!” Nagymamám pedig egy frappáns mondókával egybeszőtte a távol-keleti viszonyokat a fingás tudományával:

Japán és kínai

elmentek fingani

japánnak sikerült

kínai elterült.

Azt mindenki tudja, hogy az elfogyasztott ételek nagyban meghatározzák a gáztermelődést. A sors humora, hogy a leggázosabb ételeket szeretem a legjobban. Kedvencemről, a töltött káposztáról még anno a férjem iránti könyörületből mondtam le, mert elmondása szerint élő ember nem maradt meg ötméteres környezetben, ha én káposztát ettem. Volt, hogy a macska is inkább kikerült. Igyekeztem akkorra időzíteni a gázos kaják fogyasztását, amikor ő külföldre utazott. Az egyik ilyen napon elcsábultam, és zöldbablevest ebédeltem toros káposztával. Ezután a raktárban volt dolgom, aminek örültem, mert a tágas helyiségben alig lézengtek emberek, és tudtam, hogy a légkondi széljárása is nekem kedvez. A vezérigazgató látogatásával viszont nem számoltam, és a jóember épp akkor fordult be az ajtón, amikor elengedtem a bombát. Itt már nem volt mit tenni, magabiztos mosollyal libbentem el előtte, nyomomban a szaguszállyal, és elszánt voltam, hogyha szóvá teszi, megmondom hogy ő volt, mert a nők nem finganak. Persze nem szólt egy szót sem, de ezek után már nem volt annyira őszinte a mosolya, amikor néha szembetalálkoztunk a folyosón. Ennek már jó pár éve.

A múltkor céges ebéden vettem részt, és véletlenül épp egymás mellé kerültünk az asztalnál. Gondban voltunk, hogy is kell ilyenkor jófejnek és egyben disztingváltnak lenni. Ő, jó vezérként, próbálta oldani a hangulatot, kérte, hogy meséljünk jó sztorikat. Megfordult a fejemben, hogy megcsapkodom a hátát és röhögve előadom, hogy „emlékszel, mekkora volt, mikor lefingtalak a raktárban?”, aztán ezt a gondolatot inkább eltettem télire. Jól jön nekem az a fizetés.

Jut eszembe, ha királyi sarj fingik, azt hívják nemesgáznak?

Miután mindenki sikeresen túlélte a súlyos, kétoldali családlátogatást, Zöldszemes Ostoros hivatalosan is a Legényemmé avanzsált. Innentől kezdve gyakorlatilag együtt laktunk, és az együttélés olyan volt, mint egy sikerekkel és veszekedéssel telepatchworkolt takaró.

Sikereink közé tartozott a reggeli tevékenységek összehangolása: amíg ő szart, én zuhanyoztam, persze szigorúan egy légtérben, mert nem igazi a szerelem, amíg nem tudod, milyen büdöset tojik a másik. (Egyes hímkrónikák szerint ez úgy van, hogy akkor szép a szerelem, ha szaros a f.sz. Hát nem tudom, ha csak ezen múlik, akkor az összes férfi lógassa a szervét a saját produktumába). Szenzációnak könyvelhető el, hogy néha ágyba kapom a reggelit, hogy rendet tart és hogy megszerette a macskákat. Úgy csinálta, hogy bemesélte magának, hogy a macska végül is olyan, mint a kutya, csak kisebb és tök máshogy viselkedik. Ezért aztán folyton tanítani akarja őket, például arra, hogy pacsit adjanak, meg hogy odamenjenek hozzá, amikor hívja őket. Én meg röhögök. Mert a macska csak megtűr a saját lakásodban, és amúgy is akkor akarja, hogy foglalkozz vele, amikor véletlenül sincs szabad kezed. Akkor viszont az arcodba tolja a szaros seggét és dorombol, hogy szeress most! No de az macskák természetirül még külön posztban értekezünk, vissza a hétköznapokhoz.

A Legény piperkőc. Több ruhája van, mint nekem, és ugyanúgy dilemmázik, hogy melyik felsőhöz melyik cipőt válassza, mint én, ezért nagyszerűen basszuk el az időt passzol egymáshoz a reggeli rutinunk. Kibírja, hogy minden reggel megőrülök, mert még sürgősen ki kell találnom egy új frizurát, el kell mosogatnom, át kell öltöznöm, leszednem a szárítót és kiegyelni a balkonnövények vadhajtásait. Én cserébe kibírom, hogy borzasztó szóviccekkel molesztál és hogy ő maga egy folytonos zajkeltő eszköz. Szerencsénkre a szomszédok is kibírnak minket, ami nagy szó, mert ő a reggelt a budin kezdi gitározással, majd a zuhany alatt folytatja áriázással, aztán reggeli torna gyanánt óbégatva kergeti a macskákat, én meg próbálva túlüvölteni a rádiót, hogy hagyja már abba. Az esti program ugyanilyen decibelen folyik, csak porszívózásnak, zenekari próbának, veszekedésnek, szexnek vagy táncnak hívjuk. Egyszóval olyan repülős életmódot élünk: egy hang-árban lakunk.

Miután már vagy egy teljes napja jártunk, elhatározta, hogy bemutat a családjának. Pompás ötlet. Miért ilyen sürgős? Ám legyen, okleveles anyósszelídítő vagyok, ezért elkezdtem háttérinformációt gyűjteni.

Én: Szóltál arról, hogy egy lánnyal mész haza?

Ő: Szóltam.

Én: És mit szóltak?

Ő: Anyám megkért, hogy most már csak olyat vigyek haza, aki komoly.

Én: Mennyire komoly? Mint egy feleségjelölt?

Ő: Kábé.

Én: Fasza. Azt tudja, hogy épp válok és a házasság intézményében való hitet meghatározatlan időre felfüggesztettem?

Ő: Nem, azt nem kell tudnia. Tudod, ő nagyon vallásos.

Ekkor már zöldültem. Erre ő megpróbálta elterelni a figyelmemet, hogy milyen jól áll az orromban az a kis kő, és mindig is vágyott rá, hogy piercinges csaja legyen. Eszembe jutott az a vicc (nem lesz píszí, úgyhogy utánam az ombudsman), amikor a szkinhed odamegy a cigányhoz és megkérdezi tőle:

- Mit csinálsz, cigány?

- Héberül tanulok.

- Ne rontsd a helyzeted.

Válok. Piercingem van. Káromkodom. Mivel lehetne még rontani a helyzeten? Például ha szét lennék varrva lángoló sárkányokkal meg ilyenekkel, hogy szeretlek Józsi, Pisti, Ernő Béla. Innen szép nyerni. Főleg, hogy nincs is kedvem hozzá, hogy piacképes menyként adjam el magam. A szívélyes fogadtatás legalább annyit segített, hogy egyszer el tudtam mosolyodni. Egyébként csendben voltam, mert úgy éreztem, hogy az egész múltam az arcomra van írva. Féltem, hogy a szám bármelyik pillanatban önálló életre kelhet és max hangerőn kibukik, hogy „épp válok és leszarom, ki mit gondol”. Lefekvés előtt azért nagyon vigyáznom kellett, hogy ne röffenjen ki belőlem a nevetés, amikor anyuka külön akart nekünk ágyazni, amit Zöldszemes határozottan megtiltott, és anyuka elzöldült. Miután mindenkinek fellőtték a pizsit, mi még töltöttünk egy pohár bort, kimásztunk a tetőre, elszívtunk egy szegfűszeges cigit, és Zöldszemes elpletykálta, hogy roppant szimpatikus voltam a családnak. Egy-null nekem és mindenki másnak.

Ezután eszembe jutott Zöldszemes Ostoros, akivel a lepkedicséret után még cseteltünk párszor. A beszélgetések során kiderült, hogy ő egy úriember, ezért nem fog kirázni a gatyámból, én pedig konzervatív monogám létemre megelégedtem annyival, hogy néha, amikor összefutunk a folyosón, lenézi rólam a bugyit. Mert hogy egy cégnél dolgoztunk. Egyre többször jutott eszembe, hogy mi lenne a bugyilenézős rész eszement folytatása, amíg egyik reggel pont együtt értünk be a munkahelyre. Amíg felértünk az irodába, igyekeztem leszemezni vele a tényállást, miszerint szabad préda vagyok, ő meg nem tudta mire vélni ezt az újonnan jött cédoid vonalat. Majd rácseteltem, és elindult a hajsza.

ZszO: Szoktál füvezni?

Én: Kétszer próbáltam, az első vicces volt, a második nagyon nem. Borral és pálinkával kevertem, halálfélelmem lett, amiről kiderült, hogy csak hányinger, de igen rögös utat jártam be aznap este az újjászületésig. Én kismókus vagyok, de rajtad látszik, hogy nagy „természetbarát” vagy.

ZszO: Ne már, honnan?

Én: A szemedből, olyan félárbocra eresztve hordod.

ZszO: Az egyetemet végigtéptem, de most már csak néha. Például most akarsz füvezni?

Én: Hülye vagy? Munkahelyen? Nekem lakáshitelem van, ha kibasznak, nem tudom miből fizetni.

ZszO: Ne parázz már.

Én: Oké, lazítsunk, munka után tekerhetsz nekem egy gyengét, de itt semmi szín alatt.

ZszO: Akkor találkozunk a lépcsőfordulóban. MOST.

Most mi lesz, én nem csinálok hülyét magamból. Ott áll. Egy csomaggal a kezében. Vigyorog. Felém nyújtja.

- Normális vagy? Itt, mindenki előtt?

- Nézd már előbb.

Arcomba tolja a zacskót. Ehető fű. Gumicukor. Összetevők: cukor, glükózszirup, zselésítőanyag… Röhögök. Röhög. Füvezünk munkaidőben

Pár nappal később megkérem, hogy vigyen el munka után, mert egy utcával az ő lakásától nézek albérletet. Mire eljön a délután, az albérletes sajnos lemondja, de azért ezt csak akkor közlöm, mikor beülök az autójába. Sebaj, akkor meghívhat-e kávézni. A presszó nemnormális hely, áfonyás meg narancsos cappuccinot árulnak. Meg kémcsőben gyomorkeserűt. Megkóstoljuk. Nevetünk. Úgy teszünk, mintha nem lenne fura szemtől szembe beszélgetni. Játszunk kenót, aminek a lényegét akkor sem értem, miután kétszer elmagyarázta, de nem is számít, úgyse nyerünk. Elfogy a cappuccino, szeretem-e a fröccsöt? Édesapja hobbiborász, nagyszerű fröccsbort csinál, megkóstolom? Nem baj, hogy rendetlenség van nála?

A többi már francia romantikus művészpornó. Három hasonló randi után fogtuk magunkat, elutaztunk, és a Csorba tónál megbeszéltük, hogy akkor mi most járunk, mert villámlik, mennydörög, ez tényleg szerelem. (A villámlik a gyorsan tüzelő segglyuk, amikor a meny dörög, akkor meg az anyós orra alá pörköl. Nem? De.)

Az úgy volt, hogy Akkori Férjjel épp Közös Barátunkhoz mentünk világot váltani borral. Aztán megjött a lakótársa, Zöldszemes Ostoros. Utánozhatatlanul hatalmas zöld szemei voltak, az ostora meg… hát arról akkor még nem tudtam semmit. Megtermett köszméte szemeit az enyémbe akasztotta, és azt mondta, tetszik neki a nemezlepke a szívem fölött, és ujjával meglegyintette a csápjait.  Akkori férj mérgében majdnem megrángatta, de nyomatékosan a lábára léptem, ha felállt volna, elesik, velem együtt. Nem a békebíró szólt belőlem, hanem tetszett nekem ez a barbár lovag (én céda). Olyannyira, hogy amikor Akkori Férjből Exférj lett, ő volt a második a kívánságlistámon. Hogy miért csak második? Mert néha rosszul ítélem meg a helyzetet.

Az első Közös Barát volt, akihez a szakítás után nagyjából rögtön meghívattam magam egy lelkizős zsúrra. A menü tejfölös tésztából, málnaszörpös-tabasco szószos vodkából és egy szájbatámadásból állt. Álltunk az erkélyen, és összeért a tekintetünk. Nekem a pólóján, mellkastájon lévő kedves kis figurával, aki épp a saját fejét loccsantotta szét egy pisztollyal, neki meg a fejem fölötti virágkaspóval. Magas fiú volt, na. És akkor jött az, amit a Bravo Szerelem-szex-gyengédség rovatában megírhatnának elrettentő példaként.

Én: Ugye azt érzed, hogy több van köztünk, mint barátság?

KB: Igen, már beszéltünk róla. De nem tudom hova tenni.

Én: Akkor ki kéne próbálni, mire elég ez.

(KB lemerevedik, mint a pocok, amikor megérti, hogy az óriáskígyó őt szemelte ki vacsorára.)

Én: Úgy értem csókolj már meg.

KB: Ez így nem megy.

Én: Ej, ne balfaszkodjunk már.

És akkor megcsókoltam. Jó volt. A fizikai élményen kívül főleg arra, hogy belássuk, ez nem a mi asztalunk, maradjunk inkább barátok. Mondtam már, hogy néha rosszul ítélem meg a helyzetet?

Miután az alábbi apológiával jogosítványt szereztem ahhoz, hogy bármikor megkattanhassak, kezdődjön az egyszemélyes agymenés. Mondjuk azzal, hogy bemutatkozom. Nevem Megideolog Iza. Foglalkozásom: élveboncolás. Időközi lélekkarbantartást vállalok, garancia nélkül. Módszerem: „semmi nem elég jó, de csináljuk jobban”. Néha belebonyolódom, és már nem látom a fucktól az erdőt. Olyankor legszívesebben vennék egy felfújható ásdelmagad-készletet vagy egy instant sírkövet, de aztán megrázom magam és még mélyebbre ások. Nekiállok méricskélni, mi mennyit ér, atomjaira szedem az életem, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy térdig állok a szarban alkatrészekben, és nem tudom, hogyan illeszkednek egymáshoz. Elkezdek gondolkodni, ki tudna segíteni, majd eszembe jut, hogy ki a legkompetensebb a témában. Hiszen ezt én csináltam. Folyamodnék tehát szép kicsi önmagamhoz, de olyan régen találkoztam vele, hogy valószínűleg meg sem ismerném. Lehet, hogy levágatta a haját, hiphop helyett dubstepre táncol és megszerette a céklát. Ha megtalálnám a romok alatt, még tudnánk miről beszélgetni. Az életem egy elhagyott falu, az utolsó őslakos, a jellegzetes, kicsit fejhangú nevetés tegnap ment el végleg. Buli volt vagy pogrom, nem tudom, mindenesetre az instant hepaj másnapján egy férjjel kevesebbel ébredtem. A történet tanulságát tíz pontba szedtem.

1.     Ne váljunk el. Sok adminisztratív és anyagi bosszúságot megspórolhatunk.
2.    Ha mégis muszáj, akkor inkább váljunk el, mert mindent helyre lehet hozni, de nem biztos, hogy érdemes.    Például.
3.    Ha megtaláltuk azt az embert aki, akkor ne higgyük, hogy bármi történjen is, úgyis együtt maradunk. Mert akkor jön a bármi és csúnyán ránk cáfol. A bármi olyan, mint a farkas, ha nevén nevezed, megjelenik, csak körülírni szabad, de inkább azt se.
4.    Ezek után ne építsünk házat, mert elsütjük a szocpolt, amit gyerek híján kamatostul vissza kell fizetni.
5.    Ennek tetejébe lehetőleg ne csináljunk gyereket, ha az egyik már félrekurjant, de a másik még nem tudja, mert a gyerek megérzi, és a kilencedik hét körül csendesen távozik.
6.    Legalább kételkedjünk abban, hogy a baba elvesztése után a párunk nem tudja lemondani az üzleti újtát, pedig úgy szeretné.
7.    Mindezek tetejébe számítsunk arra, hogy gonosz véletlen köpi meg a házassági évfordulót, konkrétan előfordulhat, hogy a férj barátjának épp megürül a hétvégi háza, ahová neki El. Kell. Mennie. Persze estére úgyis hazajön. És amúgy is csak fiúk lesznek ott.
8.    Amikor a balsejtelem valósággá cseperedik, ne kérd, hogy őszintén meséljen el mindent. Még a végén megtudod, hogy úgy becézi azt a másikat is, mint téged. És hogy az a másik egy sánta, román lány, aki még csak magyarul se tud (ezt a forgatókönyvötletet egyszer eladom egy venezuelai producernek).
9.    Utolsó közös programként csináljunk egy vagyonmegosztást a csapon koszvadó vízkőtől az utolsó elhullajtott bőrdarabkáig. Néhány kínos órát igazán megér, hogy megelőzzük a „te vitted el a nagymama vesekövét, pedig az nekem emlék volt” kezdetű drámát.
10.    Mindezek után öltsük magunkra Jób hitteli nyugalmát, de ne felejtsük el, hogy a Jóisten humoránál van, és indokolatlanul korán ránk küld egy akkora szerelmet, mint az ólajtó.

Mi a bajod, talán megvan? Igen, vagy megvolt vagy pont meglesz. Tökéletes alibi hibáink és hisztijeink elmismásolására. Nem én voltam, hanem a hormonok. Itt előre elnézést kérek a férfiaktól, akik legszívesebben ilyen frappánsan oldanák meg a helyzetet, a bezzeg-nőktől (ez hülyeség, nekem bezzeg sosincs PMS-em, különben is, hol tartana a világ, ha nagyanyáink is ekkora hisztit csaptak volna), és a szó szerint értőktől (azért ez túlzás, hogy mindig menstruáljon valaki).  Mert igen, néha jól jönne egy egészségügyi tarkónbaszás vagy egy mozdony a fejbe. És igen, hol tartana a világ. És túlzok, de direkt. Mert megtehetem. Különben is, a szó szerint vett PMS ez. A többi csak szarkenés. Jöhet?